Molnár Máté:
Guillaume Adam terve a mameluk Egyiptom megtörésére (1317)

Guillaume Adam életútja

Guillaume Adam minden valószínűség szerint francia származású volt, bár ennek a ténynek egyetlen bizonyító, közvetlen dokumentuma sem maradt fenn. Életútjának eseményei, személyes ismeretségi köre (így például Raymond de Farges-zsal, V. Kelemen pápa unokaöccsével való kapcsolata) és Dél-Franciaországban, főleg Narbonne-ban való hosszú tartózkodása azonban közvetett módon erre utalnak, s a kutatók körében Adam francia származása egyöntetűen elfogadott álláspont.[1] Születésének pontos ideje ismeretlen, Kohler egyszerűen a XIII. század második felére datálja,[2] Atiya 1275 körüli időpontot jelöl meg.[3] Nézetem szerint – figyelembe véve életútjának kronológiáját és papi végzettségét – valószínűbb, hogy valamivel korábban, 1260 és 1270 között születhetett, feltételezhetően Dél-Franciaországban. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy teológiát tanult és domonkos rendi szerzetesként tevékenykedett egész életében, s Atiya szerint V. Kelemen pápa választotta ki őt a keleti országokban való misszionáriusi munkára.[4]

            Hittérítői hivatása következtében (körülbelül 1300 és 1317 között) rengeteget utazott, s ezen utazások során rendkívül távoli területeket is megismert. E másfél-két évtizednyi periódus első felében a Balkán-félszigeten, Kis-Ázsiában, Konstantinápolyban és a görög szigeteken, második felében pedig a Közép-Kelet térségében, Perzsiában, Indiában, valamint a Vörös-tengeren és Etiópiában fordult meg,[5] többnyire néhány szerzetes-társa kíséretében. Valószínűleg e távoli területeken szerzett tapasztalatainak köszönhető, hogy XXII. János pápa segédpüspökké nevezte ki őt egy újonnan létrehozott keleti érsekségbe, amely a perzsiai ilkánok birodalmának fővárosában, Sultaniyeh-ben alakult. Az érsekség megalapítását a pápa 1318 április elsején kelt bullájában tette közzé, s célja az volt, hogy az iráni keresztény közösségek összefogása mellett az új érsekség legyen a központja, kiinduló bázisa a Belső-Ázsiában, az Indiai-óceánon és Kelet-Afrikában (főleg Etiópiában) folytatandó további térítő munkának. Az első érsek (Perugiai Ferenc) mellé a pápa hat segédpüspököt nevezett ki, mindegyiket a domonkos rendből, s közöttük volt Guillaume Adam is (az 1318 május elsején kiadott bulla rendelkezik erről).[6]

            Úgy tűnik azonban, hogy Adam nem vette át új hivatalát, ugyanis még Avignon-ban való készülődése során XXII. János pápa egy másik megbízást adott számára: Raymond Étienne nevű szerzetes-társával együtt Kis-Arméniába utazott és az örményeknek a katolikus egyházhoz való visszatérítése érdekében tevékenykedett, s ezután Szmirna püspökévé nevezték őt ki.[7] E tisztséget néhány évig látta csak el, mivel Perugiai Ferenc 1322-ben lemondott Sultaniyeh érsekségéről, s a pápa Guillaume Adam-ot nevezte ki a helyére. Adam azonban még elődjénél is rövidebb ideig maradt e tisztségben, ugyanis 1324-ben XXII. János pápa már a Balkán-félszigeten található Antivari érsekévé tette meg őt. E gyors áthelyezésnek valószínűleg az volt az oka, hogy a pápa számított Adam tanácsaira és ismereteire egy Konstantinápoly ellen tervezendő keresztes hadjárat során, illetve annak előkészítésében.[8]

            Antivari érsekévé való kinevezése és tisztségének átvétele után néhány évvel (valószínűleg 1328-ban vagy 1329-ben) Guillaume Adam Avignon-ba, a pápai udvarba utazott azzal a céllal, hogy egyházmegyéje privilégiumait megújíttassa. Ezt azonban inkább ürügyként használta fel, hogy hivatalától távol lehessen, s a következő években nagyrészt Dél-Franciaországban, főképpen Narbonne területén tartózkodott, máskor pedig a pápai udvarban időzött.[9] A XXII. János utódául választott XII. Benedek pápa (aki 1334-ben került trónra) azonban nem tolerálta Adam hanyagságát hivatali kötelezettségei teljesítésében, s 1337-ben egy levelet írt Narbonne kanonokjához, amelyben megüzente Antivari érsekének: haladéktalanul utazzon egyházmegyéjébe és lássa el ottani feladatait, máskülönben megfosztja őt tisztségétől.[10] Erre feltehetőleg mégsem került sor, már csak azért sem, mert Adam nem sokkal később elhunyt. A pápa 1341 decemberében nevezte ki utódát Antivari érseki székébe, s e bullájában megjegyezte, hogy a tisztség hosszú ideje betöltetlen. Mindezekből nyilvánvaló: Adam halála 1337 és 1341 között következett be, Kohler szerint valószínűleg inkább az előbbi időponthoz közelebb, 1338-1339 táján.[11]

Adam és a keresztes hadjárat kérdése

            Guillaume Adam életének időszakában a pápai politika (és az európai keresztény monarchiák külpolitikája) számára az egyik legfontosabb kérdés a Szentföld visszaszerzésének, egy új keresztes hadjárat megindításának a lehetősége, megfelelő előkészítése és sikeres kivitelezése volt. E cél megvalósítására számos tervezet született a korban, s ezek között ismeretes a domonkos szerzetes műve is, amely a "De modo Sarracenos extirpandi” címet viseli.[12] E traktátus a közel-keleti muzulmán államok, elsősorban a mameluk Egyiptom legyőzésének feltételeit, lehetőségeit taglalja. A kutatók egy része egyébként egy másik hasonló tartalmú mű szerzőségét is Guillaume Adam-nak tulajdonítja, amely egy leendő keresztes hadjárat lehetséges útvonalait tárgyalja („Directorium ad passagium faciendum”).[13] Annak hipotézisét, hogy a két traktátust azonos személy írta, Kohler vetette fel először a két mű kiadásához írt  bevezető tanulmányában,[14] miután felfigyelt azok tartalmi hasonlóságára és „szerzőik” utazásainak feltűnő egybeesésére. A Directorium megírását sokáig egy „Brocardus” nevű személynek tulajdonították, Kohler azonban, és az ő fejtegetései alapján mások, így például Geanakoplosz is úgy vélik, hogy a Brocardus név nem létezett személyt takar.[15] Ezt az azonosságot azonban többen  vitatják, így Michel Mollat is, aki a Directorium szerzőjének Raymond Étienne-t tartja[16] (ő Guillaume Adam útitársa volt az 1318-19-es kis-arméniai missziós tevékenység során, s lehetséges, hogy Etiópiába is együtt utaztak el).

            A „De modo Sarracenos extirpandi” azonban vitathatatlanul Guillaume Adam írása. Keletkezésének idejét Molinier 1311-1314 közé[17] helyezte, s a kutatók jelentős része hosszú ideig a vienne-i zsinattal hozta azt összefüggésbe, így 1311-12-re datálta.[18] Kohler azonban egy későbbi időpontot, 1317-et jelöli meg a mű születési dátumaként. Érvei a következők: Adam írásában utal arra, hogy a pápai trón hosszabb ideig betöltetlen volt (ez az 1314-1316 közötti időszakot jelenti),valamint arra is, hogy a perzsiai mongolok az ilkán halála miatt egy ideig nem küldtek követeket Európába[19] (Öldzsejtü, más néven Mahmúd Hudábanda 1316 december 16.-án hunyt el), a De modo tehát ezek után keletkezett; a szerző viszont semmiféle célzást nem tesz azzal kapcsolatban, hogy a pápa Sultaniyeh segédpüspökévé nevezte ki őt (1318 május elsején) , tehát műve mindenképpen ezen esemény előtt íródott.[20] A korszakkal foglalkozó és a keresztes hadjáratok, illetve az utazások, felfedezések történetének témakörét vizsgáló szakirodalom az utóbbi időszakban egyértelműen Kohler datálását fogadja el érvényesnek.[21]

            Guillaume Adam szerint a Szentföld visszaszerzésére indítandó keresztes hadjárat sikerét előzetesen egy gazdasági-kommunikációs blokáddal kell előmozdítani, amely meggyengítené a közel-keleti muzulmán világ (elsősorban Egyiptom) gazdasági, pénzügyi és katonai erejét. Egyiptom ugyanis – kedvező földrajzi fekvése miatt – jelentős előnyöket élvez az európai keresztény kereskedők áruszállításai, a keresztény zarándokok illetékfizetései, a Bizánci Császárság és az Arany Horda ide irányuló exportja és az Indiai-óceánon át ide érkező árucikkek révén.[22] Adam szerint Egyiptom megtörésének útja az lehet, ha a keresztények elvágják gazdagságának fenti öt forrását. E célból szigorú szankciókat kell hozni azon keresztény kereskedők („falsos christianos”) ellen, akik hadianyagokat, nyersanyagokat, élelmiszert és embereket (rabszolgának, vagy katonának az egyiptomi seregbe) szállítanak Egyiptomba, a pápák régóta meghirdetett tilalma ellenére, ráadásul – a kilátásba helyezett egyházi átok miatt – lelki üdvösségüket is kockáztatva (külön is megemlíti a katalán, pisai, velencei és genovai kereskedőket) .[23] A második fontos tényező, hogy le kell állítani a szentföldi keresztény zarándoklatokat, s ezzel meg kell fosztani az egyiptomi mameluk szultánt attól a jelentős bevételtől (30 gros tournois – tehát tours-i garas – személyenként), amelyet a zarándokok megadóztatása révén szerez.[24] A harmadik fontos feladat az Arany Horda és Egyiptom közötti kereskedelmi és politikai kapcsolatok elvágása. A domonkos szerzetes tisztában van azzal, hogy a mongol birodalom utódállamai közül az Arany Horda és a perzsiai ilkán birodalom között ellenséges a viszony, ezért az előbbi Egyiptommal, az utóbbi viszont annak ellenségeivel, a keresztényekkel szövetkezik szívesen. Az Arany Horda és Egyiptom közötti gazdasági kapcsolat megszüntetésének realizálását az a tény is megkönnyíti, hogy a két ország egymással folytatott  kereskedelmét a Fekete- és a Földközi-tengeren jelentős részben keresztények bonyolítják le (főképpen a fentiekben említett itáliai városok).[25]

            Rendkívül jelentős részt szentel művében a szerző a negyedik feladatnak, a Bizánc és Egyiptom közötti  politikai és kereskedelmi kapcsolatok megszüntetésének. Guillaume Adam ennek biztosítására nélkülözhetetlennek tartotta a bizánci császárság nyugati keresztények általi elfoglalását, s egyes kutatók (mint Kohler és Geanakoplosz) szerint szinte nagyobb ellenségnek tekintette a pápaságtól elszakadó (szkizmatikus) görögkeleti bizánciakat, mint a muzulmánokat.[26] Geanakoplosz úgy véli: Adam mindenáron „latinizálni” akarta Bizáncot, kötelezővé akarta tenni a latin nyelv tanítását az országban, s ugyanúgy, mint Kis-Arméniában való missziója során tette, vissza szerette volna téríteni a szkizmatikusokat a római egyházba. Ezért azt javasolta, hogy a bizánci családok gyermekeinek jelentős része Európában, a latin keresztény szellemiségben nevelkedjék (a hasonló célokat kitűző, ugyancsak francia kortárs, Pierre Dubois a nyugati lányok és görögkeleti papok közötti vegyes házasságok révén szerette volna a két egyház közeledését elérni).[27]

            Guillaume Adam valóban határozottan leszögezi, hogy az eredményes keresztes hadjárat első lépéseként Konstantinápolyt el kell foglalni. Ennek egyik indoka az az előny, amelyet támaszpontként nyújthat a keresztes sereg számára az ellenséges muzulmán területek közelében, a környező görög szigetvilággal együtt.[28] Mivel a térség bővelkedik élelmiszerekben, megfelelő helyszínt jelent a keresztes sereg ellátásához és utánpótlásának biztosításához is.[29] Adam azon kevesek közé tartozik, akik szerint a kereszteseknek a tengeri utazás okozta fáradalmak és betegségek elkerülése céljából a sereg nagy részét lehetőleg szárazföldi úton kell eljuttatni Keletre, Magyarországon és Bulgárián keresztül, s így Konstantinápolynál kell az ázsiai területek meghódítását elkezdeniük.[30] A közvetlenül a Szentföld területén indítandó támadást azért ellenezte, mert nézete szerint a keresztesek így stratégiailag  rossz helyzetbe kerülnének: Egyiptom és a törökök között ugyanis két ellenség közé szorulnának. Ez a kedvezőtlen szituáció Konstantinápoly és Kis-Ázsia elfoglalásával elkerülhető, s innen a déli irányú offenzíva jobb helyzetből indítható el.[31] Konstantinápoly császára  szövetségesként teljesen megbízhatatlan lenne, s Adam emlékeztet rá, hogy a bizánciak csalárdságuknak  már számtalanszor tanújelét adták a történelem folyamán. A jelenlegi császár (II. Andronikosz) egyébként is bitorlónak tekintendő, aki a római egyház akarata ellenére kormányozza országát.[32] Konstantinápolyból kiindulva mindenképpen véget kell vetni a törökök kisázsiai uralmának is, akik egyre jobban megerősödnek e térségben a keresztények rovására, s ez utóbbiak pozícióik visszaszerzését csak az egyházak újraegyesítése után kísérelhetik meg eredményesen.[33] Hetedik és utolsó érvként Adam megjegyzi, hogy a görögök talán jobban rászolgáltak a keresztesek megszálló háborújára, mint a szaracénok. A szkizmatikusok elszakadásukkal viszályt szítottak a keresztény egyházon belül, s bár II. Andronikosz apja, Palaiologosz Mihály a második lyoni zsinaton (1274-ben, követei révén) beleegyezett az egyház egységének visszaállításába, Andronikosz ismét a viszálykodás útjára vitte alattvalóit, s ragaszkodik a Rómától való elkülönüléshez. A Konstantinápolyban téríteni szándékozó ferences és domonkos szerzeteseket kiűzette a városból, s további ellenséges magatartása, valamint az egyiptomi szultánnal való lepaktálása, túlzott jó viszonya és Alexandriával kialakult szoros gazdasági kapcsolatai révén a tervezett keresztes hadjárat sikerének legfőbb akadályává vált.[34]

            Egyiptomnak az Arany Hordától és Bizánctól való elszigetelésére és a „rossz keresztények” vele folytatott kereskedelmének megakadályozására, illetve a csempészet szankcionálására egy kis flotta felállítását javasolta Adam a Földközi-tenger keleti felében. Ennek gyakorlati kivitelezését a Zaccaria-fivérekre (a híres genovai admirális, Benedetto Zaccaria unokáira) bízta volna, akik Khiosz szigetének urai voltak, amely kitűnő földrajzi helyzete révén előnyös támaszpontként funkcionálhatott a gazdasági blokád megszegői ellen. A Zaccaria-fivérek már többször bebizonyították rátermettségüket a törökök és a szaracénok rovására történő kalózkodásban, s az egyház szolgálatába lépve nagy hasznára lehetnének a keresztes ügynek.[35]

Gazdasági blokád Egyiptom ellen

            A muzulmánok elleni gazdasági blokád ötlete már az 1215. évi lateráni zsinaton felvetődött a pápaság politikájában, de csak Akkon elvesztése (1291) után rendelte el IV. Miklós pápa annak gyakorlati megvalósítását.[36] A kereskedelmi zárlat javaslata ekkoriban két személynél jelent meg újra; egyikük  egy ferences szerzetes, Padovai Fidenzio volt, akit még X.Gergely pápa kért meg a muzulmánok erejének feltérképezésére és egy sikeres keresztes hadjárat koncepciójának kidolgozására. Fidenzio jelentős szárazföldi haderő (kb. 30 000 fő) kiállításának igénye mellett szükségesnek tartotta egy 10 gályából álló flotta felszerelését is a Földközi-tengeren, amely az Egyiptom elleni kereskedelmi blokád érvényesülését biztosítaná.[37] A másik személy II. Anjou Károly nápolyi király volt, aki a Jeruzsálemi Királyság örökösének tekintette magát, s aki a muzulmánok túlereje miatt elvetette az újabb nagyszabású keresztes hadjárat (passagium generale) gondolatát közvetlenül Akkon elvesztése után. Ehelyett a mameluk Egyiptom gazdasági blokád alkalmazásával történő   meggyengítésének stratégiáját javasolta, amelyhez 50 hadigálya és 50 szállítóhajó felszerelését, valamint 1500 főnyi haderő mozgósítását tartotta szükségesnek. E haderő kiállítása a Szentszék ( 70 hajó és az 1500 fős gyalogság), a templomos és az ispotályos lovagrend , valamint Ciprus királyának feladata lenne (az utóbbiakra 10-10 hajó jutna). Csak egy előzetes gazdasági blokád után, annak eredményeit mérlegelve szabad a mongolokat és a kereszteseket egyaránt legyőző mameluk szultán ellen háborút indítani.[38]

            A későbbiekben hasonló nézetet fejtett ki a velencei származású naxoszi kereskedő, Marin Sanudo is, aki Guillaume Adam kortársa volt, és javaslatainak végső változatát XXII. János pápához nyújtotta be 1321 táján („Secreta fidelium crucis”). Neki is meggyőződése volt, hogy egy előzetes gazdasági blokád mindenképpen nélkülözhetetlen a sikeres keresztes hadjárathoz.[39] Sanudo azonban – mint kereskedő – lehetetlennek tartotta, hogy a keresztény világ Egyiptom blokádja miatt elessen a keleti (elsősorban indiai) árucikkek behozatalától, ezért javaslatot tett a kereskedelmi zárlat meghirdetése előtti lépésként a nyugati világ és az India közötti áruforgalom új útvonalra terelésére.[40] Nézete szerint – figyelembe véve a perzsiai mongol ilkánok keresztényekhez való pozitív hozzáállását – ez az útvonal kelet-nyugati irányban a következő lehetne: a Malabári partvidéktől a Perzsa-öböl felé, majd onnan az Euphratészen és Bagdadon keresztül a szíriai partvidék (Antiochia) lehetne a végpontja, s az ilkánok jóindulatára építve a visszafelé irányuló áruforgalomban talán a keresztény kereskedők is lehetőségekhez juthatnának.[41]

            A Sanudo által tárgyalt problémát – a keresztények és a keleti országok közötti áruforgalom fenntartásának szükségességét Egyiptom blokádja ellenére is  - már Padovai Fidenzio is érintette művében, s úgy vélte: ha a keresztények nem vásárolnak többé semmiféle árut Egyiptomban, akkor a keleti kereskedők automatikusan elkerülik majd ezt az országot, és a Perzsa-öblön és Kis-Ázsián keresztül fogják majd áruikat Nyugat felé juttatni. Ez az útvonal egyébként már ismeretes a keleti kereskedők előtt, így az erre való átállás nem okozhat nekik különösebb gondot.[42] Guillaume Adam-nak az Egyiptom kereskedelmi-gazdasági blokádjára vonatkozó koncepciója sok rokon vonást mutat Padovai Fidenzio és Sanudo ez irányú fejtegetéseivel, van azonban egy olyan gondolata, amelyik egyetlen kortársánál sem található meg: ő ugyanis szükségesnek tartja, hogy a földközi-tengeri flotta felállítása mellett  az Indiai-óceán felől is ugyanilyen módon kell elvágni Egyiptom kereskedelmét, tehát e térségben is fel kell szerelni egy keresztény hajóhadat.[43] Denis Sinor szerint ezt már 1291-ben javasolta Adam a pápának, s tervét a genovai tengerészek és a perzsiai ilkán együttműködésére alapozta.[44]

Keresztény flotta az Indiai-óceánon             

            Guillaume Adam-nak e sajátos, eredeti és a kortársak számára meglepő ötlete minden valószínűség szerint egy indiai-óceáni utazás tapasztalataiból származtatható, amely körülbelül 1310 és 1314 kötött történhetett meg, s két-három éven át tartott. E missziós út során Perzsiából indulva eljutott India nyugati partvidékéig, s valószínűleg észak-déli irányban járta be és ismerte meg e területeket. Művében név szerint is említi Cambaeyt (a mai Khambhat városa a bombay-i öböl északi csücskében), Tana (a mai Thana városa Bombay közelében, attól északra) és Colom (valószínűleg a mai Quilon városa Dél-India keleti partján) városait,[45] amelyekről egyébként Marco Polo is ír híres útleírásában.[46] Az utóbbiból indulhatott el Afrika irányába, s valószínű, hogy a Laccadive- szigeteken[47] át utazott Nyugat felé (a Dive-szigetek[48] elnevezés ezt jelölheti). Ugyancsak valószínű, hogy tovább haladva missziós útja során érintette Szokotra szigetét[49] az Adeni-öböl bejáratánál, ahol nagyszámú keresztény közösség élt, amelyet Marco Polo is említ[50] (ezt azonban csak hallomásból tudhatta, mivel az útját rekonstruáló kutatók szerint sohasem járt ebben a térségben).[51]

            A domonkos szerzetes saját koncepciójával kapcsolatos érvelésének kiinduló pontja az a tény, hogy Egyiptom azon értékes fűszereket és árukat, amelyekért vele a keresztények kereskedelmet folytatnak, kivétel nélkül Indiából kapja. A Kelet-Nyugat közötti kereskedelmet az emberi szervezet működéséhez hasonlítja: mint ahogyan a táplálék eljut a fejen (szájon) át a torokba, onnan a nyelőcsőn át a gyomorba, majd a különböző testrészekbe, úgy jutnak el az áruk az Indiai-óceánról az Adeni-öblön (fej) keresztül, a Vörös-tengeren (nyelőcső) át Egyiptomba (gyomor), amelyből szétáramlanak a világ többi részébe (testrészek). A keresztények számára származó rossz forrása tehát a fejből indul ki, ezért orvosolni is itt kell a problémákat, vagyis itt kell megakadályozni, hogy az Egyiptomot gazdagító áruk tovább jussanak Nyugat felé[52] (Guillaume Adam-ot, úgy tűnik, - ellentétben Padovai Fidenzio-val és Marin Sanudo-val -  egyáltalán nem érdekelte a keleti importáruk Európából való elmaradásának, hiányának problémája). Adam szerint e feladat megoldásához, tehát az Adeni- öböl bejáratának lezárásához mindössze egy 3-4 hajóból álló flotta (tres vel quatuor galee) és 1200 fős haderő (mille ducentis hominibus) szükséges.[53] Mivel maga is bizonyos benne, hogy e nézete a keresztény világban nagy meglepetést és hitetlenkedést kelthet, részletesen kifejti indokait.

            Először is megjegyzi, hogy minden körülményt a saját tapasztalataiból ismert meg , nem mások leírásaira és elbeszéléseire alapozza tervét, hanem arra a húsz hónapos utazásra támaszkodik, amelyet az Indiai-óceánon tett meg. Különösen alapos megfigyeléseket végzett egy szigeten, ahol kilenc hónapig várakozott, amikor Etiópiába készült a keresztény hit terjesztése céljából[54] (ez valószínűleg Szokotra szigete[55]  volt). Azt is megemlíti, hogy Argun kán idejében két genovai hajó megpróbálta ezt a vállalkozást a mongolok támogatásával realizálni, s minden bizonnyal sikerrel jártak volna, ha az olaszokra jellemző belső viszálykodás ki nem tör közöttük. A ghibellinek azonban összevesztek a guelfekkel (tehát a császár-pártiak a pápa-pártiakkal), s kölcsönösen legyilkolták egymást, így a próbálkozás kudarcba fulladt.[56] Adam szerint a siker eléréséhez négy problémát kell megoldani: egyrészt a szükséges hajók megépítését az Indiai-óceán térségében; másrészt kikötői bázis biztosítását a flotta számára; harmadrészt pontos ismereteket kell szerezni a helybeli lakosság katonai erejéről; végül tisztázni kell, hogy milyen stratégiai előnyöket nyújt az áruforgalom ellenőrzésére illetve a blokád megvalósítására a kiszemelt hely[57] (az Aden közeli szorosról, a Vörös-tenger bejáratáról van szó).

            Guillaume Adam szerint a hajók megépítésére több kiválóan alkalmas, megfelelő faanyagban bővelkedő hely is van az Indiai-óceánon. Elsőként említi Hormuz kikötőjét a Perzsa-öböl bejáratánál, amely a mongolok várható támogatása miatt tűnik a legalkalmasabbnak, de ha ez a helyzet megváltozna, akkor más kikötők is alkalmasak lehetnek e feladatra: az innen igen nagy távolságra fekvő Laccadive-szigetek, vagy az indiai partvidék néhány városa (Tana, Cambaeyt és Colom) is szóba jöhet e célra, ez utóbbi térség azért is, mert a hajóépítésre alkalmas erdők bőséges faanyagán kívül (a világ legmagasabb és legsimább, legegyenesebb törzsű fái errefelé találhatóak Adam szerint) a politikai körülmények is kedvezőek itt, mivel az indiaiak nem kedvelik a muzulmán (főleg arab) kereskedőket. A hajók megépítésének és felszerelésének a feladatát, a gyakorlati teendőket a genovaiakra kell bízni, akik óriási tapasztalatokkal rendelkeznek a hajózás kérdéseiben.[58] Katonai támaszpontként és a hajók kijavításának, a legénység és a haderő pihentetésének bázisaként ugyanazokat a kikötőket jelöli meg, amelyek a hajóépítésnél is szóba kerültek.[59]

            Az e környéken található potenciális ellenséget, az Aden közeli „bennszülött” lakosságot a domonkos szerzetes teljesen komolytalan ellenfélnek tartja. Tapasztalatai szerint a helybeliek semmiféle tudományos, racionális műveltséggel nem rendelkeznek, katonai erejük pedig szinte a nullával egyenlő. Sem komolyabb védekező, sem támadó fegyverzetük nincs, csapatmozgásokra, taktikai fogások alkalmazására képtelenek. Ha támadás éri őket, inkább úgy viselkednek mint a megrémült állatok, ösztönösen minden kezük ügyébe kerülő tárggyal védekeznek, a támadók felé dobálják azokat, s a túlerő elől gyorsan elszaladnak, nem képesek szervezett ellenállás kifejtésére. „Seregük” a kinézete alapján az ellenséget inkább támadásra, semmint elrettenésre ösztönzi (Magis ergo videntur preda quam armatos). E népesség a butasága és a gyávasága ellenére mégis nagyon gazdag, mivel élvezi annak előnyét, hogy az Indiai-óceán és a Vörös-tenger közötti áruforgalom zöme errefelé halad át oda-vissza irányba egyaránt.[60]

            Végezetül legfontosabb érvként Guillaume Adam az általa a flotta számára kiszemelt őrhely kedvező földrajzi fekvését, stratégiai adottságait ismerteti. Eszerint Aden közelében egy rendkívül szűk tengerszoros található, amelynek bejáratával szemben három sziget fekszik, s egyetlen hajó sem haladhat át úgy a szoroson, hogy a szigetek közelében illetve azok kikötőiben őrködő hadigályák figyelmét elkerülje, vagy azok útjából kitérhessen. Tehát nem az egész óceánon kell a flottának járőröznie, hanem csak a Vörös-tenger és az Indiai-óceán közötti szűk szorost kell ellenőriznie! Adennél ugyanis a tenger annyira összeszűkül, hogy gyakorlatilag tulajdonképpen egy folyómederhez hasonlít.[61] A fentiekben említett három sziget, s így a tervezendő „őrhely” azonosítása kérdésében a szakirodalomban két álláspont alakult ki. Kohler szerint Adam Szokotra szigetére és a vele szomszédos szigetekre gondolt, mivel megemlíti, hogy e szigetek lakói keresztények, s hogy missziós útja során kilenc hónapon át várakozott itt Etiópiába készülődvén.[62] Delaville le Roulx azonban az Aden közeli szoros (mai nevén Bab-el-Mandeb) Vörös-tenger felőli bejáratánál található Moucha (Al Mukhá vagy Mocha) szigetekkel azonosította őket (mai térképen Hanish-szigetek néven szerepelnek). Delaville le Roulx szerint csak e szigetek és a szűk adeni szoros térsége felelnek meg annak a kritériumnak, hogy 3-4 hajóból álló kis flottával teljesen biztos módon ellenőrizhetőek legyenek.[63] Nézetem szerint Delaville le Roulx álláspontja felel meg egyedül a Guillaume Adam által adott részletesebb leírásnak,[64] s ha a térképre tekintünk, akkor világosan látható: Szokotra és a környező szigetek elkerülése az erre haladó hajóknak semmiféle különösebb gondot nem okozhat, mivel az adeni „öböl” bejárata  rendkívül széles; az adeni „szoros”-nál viszont nem lehet a szemben fekvő szigeteket elkerülni! A félreértés valószínűleg azzal magyarázható, hogy a domonkos szerzetes néhány helyen pontatlanul fogalmaz, és maga is összekeveri  az adeni „öböl” és az adeni „szoros” fogalmát (az előbbi tulajdonképpen az öböl keleti, az utóbbi a nyugati bejárata elnevezésére szolgál!).

            Guillaume Adam célja az indiai-óceáni flotta felállításával nem az arab kereskedők pozícióinak átvétele volt a keresztények számára (mint ahogyan ez két évszázad múlva a portugáloknál majd megjelenik), hanem egyértelműen az Egyiptom és az Indiai-óceán közötti kereskedelem megszüntetése. Adent és a környező kereskedővárosokat nem elfoglalni akarta, hanem leromboltatni, s távlati célként a szaracénok  Indiai-óceánról való kiűzésében is reménykedett.[65] Az ő felfogása szerint a keresztény hit ellenségeit tulajdonképpen „kalózkodás” révén lehetne gazdaságilag meggyengíteni, s a végső csapást a mameluk Egyiptom  és a Közel-Kelet más iszlám államai ellen ezután kellene megvalósítani.

            Delaville le Roulx úgy véli, hogy Guillaume Adam azért nem tudott jelentős hatást gyakorolni kora közvéleményére, mert gondolatai túlságosan újszerűek voltak a XIV. század elején. Az indiai-óceáni flotta felállításának ötletével túl messzire lépett ki a kor megszokott gondolkodási sémáiból,[66] s az is tény, hogy a politikai erőviszonyok megváltozását nem vette kellőképpen figyelembe (Az 1316-ban hatalomra kerülő mongol ilkán, Abú Szaid  ugyanis egyáltalán nem folytatta elődei Egyiptom-ellenes politikáját, s 1323-ban  békét kötött a szultánnal.).[67] A gazdasági blokád politikája a gyakorlatban kivitelezhetetlennek bizonyult, mivel a keresztény országok érdekellentétei lehetetlenné tették az egységes fellépést Egyiptom ellen[68] (a legfőbb ellentét egyébként a levantei kereskedelem kérdéséhez kapcsolódott, amellyel szemben a domonkos szerzetes – mint a fentiekben látható volt – teljesen érzéketlen maradt).

            Guillaume Adam mint hittérítő, utazó és felfedező kétségtelenül fontos helyet foglal el a középkor történetében. Már Delaville le Roulx felfigyelt gyakorlati tapasztalatainak és  pontos leírásainak jelentőségére,[69] Michel Mollat szerint pedig  Adam és egyik útitársa, Raymond Étienne voltak az első igazi felfedezők, mivel valóban hiteles és tárgyilagos leírást ők adtak először az általuk megismert területekről (és csak azokról, nem úgy mint Marco Polo, aki nagy magabiztossággal írt olyan területekről és országokról is, amelyekben sohasem járt!), s mindenképpen az elsők voltak a nyugati világból, akik beutazták és leírták Adent és környékét.[70] Etiópiába és a Vörös-tengerre is ők jutottak el elsőként a középkori Európából, s az itteni keresztényeket felkeresve és hittérítő munkájukat folytatva mintegy két évszázaddal megelőzték a János pap legendás országát errefelé kereső portugálokat.                    

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!