Lugosi Győző:
Benyovszky – Madagaszkár – 2004

Széljegyzetek Benyovszky Móric madagaszkári naplójának első nyomtatott kiadásához

El lehet játszani a gondolattal, hogy vajon kialakulhatott volna-e a Benyovszky Móric – magyar-szlovák-lengyel, de leginkább világpolgár köznemes, majd báró, végül gróf (sőt, állítása szerint „király”) – személyével kapcsolatos, Európa legtöbb országára kiterjedő kultusz; egyáltalán: hogyan alakult volna a Benyovszky-kép az elmúlt két és negyed évszázadban, ha 1790-ben Londonban William Nicholson[1] nem az ugyanabban az évben elhúnyt Jean Hyacinthe Magellan[2] által rábízott, francia nyelvű Benyovszky-kézirat, a Mémoires et Voyages maga készítette angol nyelvű fordítását (Memoirs and Travels) nyomtatja ki nagy példányszámban, hanem azt a másik Mémoire-t (naplót, beszámolót, jelentést, emlék- vagy életiratot)[3], amiben Benyovszky 1772 és 1776 közötti első madagaszkári felfedezőútjáról (expédition) és királyi létesítményéről (établissement royal) ad számot megbízójának, a francia udvarnak, s amelynek egyik másolati példánya[4] elvileg szintén hozzáférhető volt a korabeli Londonban.

            Nincs adat arról, ki és milyen céllal másolta le Benyovszky kétségkívül létezett, eddig azonban elő nem került, saját kezű feljegyzéseiről (vagy inkább egy ezek alapján valaki más által készített kéziratos tőpéldányról), s öltöztette díszes, vörös marocain bőrkötésbe, illetve látta el felcímmel[5] ezt a beszámolót, ahogyan arról sem, hol, kinek a birtokában volt e kézirati példány azelőtt, hogy – mint ezt már Jankó János 1891-es közlése óta tudjuk[6] – a British Museum 1852-ben megvásárolta, majd 1870-ben Additional Ms. 18.844. számon leltárába vette.

A kérdéshez visszatérve, a válasz eléggé egyértelmű: az utóbbiból (azaz a naplóból/jelentésből), amely a keletkezés időrendjében valójában előbbi[7], aligha kerekedhetett volna ki az egészen napjainkig eleven Benyovszky-legendárium.[8]

Ám bármilyen szívósan elenáll is a „néphitből” táplálkozó kultusz a forrásokon alapuló, hiteles történeti rekonstrukciónak, a nemzetközi Benyovszky-irodalomban minden bizonnyal fordulatot hoz majd az Országos Széchenyi Könyvtár, a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaság és a Kossuth Kiadó most megvalósult elhatározása, hogy hasonmás kiadásban, betűhív átírásban és magyar fordításban megjelenteti Benyovszky madagaszkári beszámolóját.[9]

A kiadvány megszületése – paradox módon – maga is a Benyovszky-kultusz (kései) gyümölcse. 2002-ben egy jeles kommunikációs szakember, G. Németh György[10], a budapesti Benyovszky Móric utcai házában, tudományos és közéleti személyiségek megnyerésével, megalapította a Magyar-Madagaszkári Baráti Társaságot, s a ház udvarában emlékkertet létesített, ahol szobrot állított Benyovszky tiszteletére.[11] A következő évben G. Némethék kirándulást szerveztek Madagaszkárra, hogy Benyovszky első működésének helyszínén, a mai Maroantsetra városban elhelyezzék a Benyovszky utcai szobor másolatát, s a malgas fővárosban, Antananarivoban felavassák Benyovszky háromnyelvű emléktábláját.[12] Egyidejűleg G. Németh György a British Library magyar származású, a hungarikumokat is kezelő munkatársának segítségével elérte, hogy a londoni intézmény elkészítse és az Országos Széchenyi Könyvtárnak megküldje a Protocolle fénymásolatát, illetve hozzájárulását adja annak magyarországi kiadásához.

A Protocolle tehát egy (ma még) eléggé ritka – ezért (is) méltánylandó – összefogásnak: egy civil egyesület, egy országos közgyűjtemény és egy – a vállalkozásban jó érzékkel az üzleti lehetőséget is meglátó – könyvkiadó együttműködésének köszönhető. Ezért amikor az alábbiakban a kiadvánnyal kapcsolatos kritikai észrevételeimet megfogalmazom, fontosnak tartom leszögezni: e széljegyzetek nem kívánják kétségbe vonni vagy kisebbíteni a kötet jelentőségét. Észrevételeim két részre oszthatók.

I. Filológiai és könyvészeti természetű megjegyzések

I. 1. A kiadvány tehát a beszámoló szövegét három változatban tartalmazza[13]. A kézirat fakszimile szövegével kapcsolatban természetesen nem merül fel probléma. Más a helyzet azonban a betűhív francia átírással és a magyar fordítással.

Bár a szöveg átírását az előszó és az utószó kiváló francia fordítója, Cseppentő István lektorálta, a transzkripcióba – sajnálatosan – több hiba, tévesztés került – ráadásul már a textus legelején, ami a kiadvány filológiai célú vagy szempontú (várhatóan többségében külhoni) felhasználóit elbizonytalanít(hat)ja... E helyütt nincs rá mód (s felesleges is lenne) az átírás minden hibáját „kimazsolázni”, ezért megelégszünk a probléma érzékeltetésével.

A beszámoló (belső) címét a transzkriptor, László Zsófia „Memoire Sur L’Expedition et L’Isle Madagascar”-nak írja át. A helyes átírás: „Memoire Sur L’expédition de l’Isle de Madagascar” (vagy még kézenfekvőbben „Mémoire sur l’expédition de l’Isle de Madagascar”) lett volna. Azon túlmenően, hogy a közölt forma grammatikailag helytelen s ráadásul értelmetlen is, nyilvánvalóan ellentmond az irat ezt követő teljes címének („Memoire / Sur l’expedition de Madagascar [...]”) – a hasonmás szöveg egyszerű szemrevételezésével is látható, hogy a kéziratban a „de” szócskának kétféle írásmódja van; egyikük az, amely az irat belső, rövid címében is szerepel. De hibásan került átírásra maga a teljes cím is: „Memoire / Sur l’expedition de Madagascar, concernant la foundation de l’etablissement royal en cette ile...” Ismét csak: túl azon, hogy a „foundation” alak nem létezik (és a XVIII. században sem igen létezett) a francia nyelvben, pár sorral lejjebb – a „Preliminaire” második, majd tizenkettedik sorában stb. – jól látszik, hogy a helyes átírás „formation” lett volna.[14] Ha az átírt szöveg valóban gondosan össze lett volna vetve a Mémoires et Voyages 1790-es, Nicholson-féle kiadásával – miként Voigt Vilmos állítja a kötet Előszavában –, e tévesztések bizonyosan kiküszöbölhetők lettek volna.

I. 2. A Protocolle magyar fordításához a kötet szerkesztője a Mémoires et Voyages-nak Jókai Mór által az 1880-as években – az 1790-es angol fordításból – átültetett szövegét veszi át, mondván, hogy az – szerinte – „szinte egészében felhasználható”. A Jókai-szöveg azonban szükségképpen eltér – méghozzá sokszor és jelentős mértékben – a Protocolle szövegétől, egyrészt mert csak közvetve megy vissza a francia nyelvű kéziratra, másrészt s főképpen azért, mert a Mémoires et Voyages a Protocolle szövegének és adatainak célzatos átírásából, helyenként megcsonkításából, helyenként meg kibővítéséből keletkezett – ahogyan ezt korábbi tanulmányomban, Paule Vacher (kiadatlan) diplomamunkája alapján, már megállapíthattam.[15] A Jókai-fordításnak a Protocolle-tól, úgymond, jelentős mértékben eltérő részeit[16] ezért a kiadvány új fordításban közli, amit ugyanúgy kurzívval jelöl, mint a Mémoires et Voyages-ból hiányzó Protocolle-passzusok fordítását. Abban az ennél gyakoribb esetben, ha a Mémoires et Voyages valamely szakasza hiányzik a Protocolle-ból, ezt a magyar szövegben [...] jelzi.

Nos, e megoldással kapcsolatban két komoly probléma merül fel. Egyrészt kérdés, mi számít oly mértékű eltérésnek, ami miatt már „indokolt” (lett volna) az újrafordítás. Voigt például nem találja ilyennek a Protocolle, illetve a Mémoires et Voyages belső címe közti különbséget, vagyis azt, hogy Benyovszky az előbbiben (még) báróként, az utóbbiban pedig (már) mint gróf szerepel. Csakhogy ez az adat önmagában elhatárolja a két kézirati szöveg keletkezésének lehetséges időpontját, hiszen Benyovszky csakis azután nevezt(ett)e magát grófnak (igaz, attól kezdve visszamenőleg is, egészen odáig, hogy édesapját is posthumus[17] gróffá és tábornokká léptette elő), hogy 1778 áprilisában Mária-Teréziától – mint tudjuk, II. József közbenjárására[18] – megkapta a grófi címet.

            De a kötet szerkesztőjét a Jókai-fordítás nem egy értelemzavaró melléfogása sem látszik zavarni. A 80. oldalon (a Mémoires et Voyages Jókai-fordításának a kiadvány magyar szövegéhez felhasznált 1888-as kiadásában a 114-115. oldalon) például ezt olvassuk: „Ez a felfedezés nagy örömet szerzett nekem, miután máris tudtam, hogy a folyamok három nagyon előnyös utat nyitnak meg előttem, egyet a Bombatok sziget nyugati részén, a másodikat az Ambre-foktól éjszak felé és a harmadikat Angontzi keleti részén, amelynek a közlekedésre alkalmas folyói valamennyien a Tingballeba szakadnak.” Csekély madagaszkári topográfiai ismeret birtokában is szembeötlő, hogy ez a mondat értelmetlen: „Bombatok” (a francia szövegben „Bombetock”, azaz Bombetoka) nem sziget, hanem folyótorkolat, öböl (a legfontosabb nyugati, sakalava kikötővel, Mahajangával). Az Ámbra-foktól „éjszak felé” már csak az óceán található, lévén ez a sziget északi csücske, s „Angontzi”-nak (Angontsy) sincs „keleti része”, mivel ez a Keleti-fok (környékének) korabeli neve... A mondat helyes fordítása ez (lett volna): „E felfedezés annál is inkább örömet szerzett nekem, hogy már tudomásom volt róla: ez a folyó számunkra három igen sok előnnyel kecsegtető utat nyit meg, egyiket a sziget nyugati részén Bombetock irányában, a másikat északon az Ámbra-foknál, a harmadikat pedig keleten Engoutzinál [sic!], mely [utóbbinak] minden közlekedésre alkalmas folyója a Tingballe-ba ömlik.”

Gyakori az is, hogy a kötet szerkesztője valamely „apróbb” eltérést – vitathatóan vagy egyértelműen helytelenül – nem ítél érdemesnek az újrafordításra vagy a korrekcióra. Csupán egyetlen további példát említek. Benyovszky mindkét kéziratában többször is szóba hoz egy népcsoportot, amely a vele és létesítményével szövetséges „Hyavi”[19] fejedelem népével áll harcban. Nevük Jókainál végig „betalimenek” formában szerepel, holott mind a Protocolle-ban, mind az 1790-es francia Mémoires et Voyages-kiadásban a „Betanimenes” alakot találjuk. A korrekt malgas forma: betanimena, ami gúnynév, „sok vörös föld”-et jelent. A hagyomány szerint a magukat Tsikoa-nak („legyőzhetetlenek”) nevező nemzetségcsoportra akkor ragasztották ellenfelei – a betsimisaraka („sok[aság], mely nem szóródik szét”) néven ismertté vált klánszövetség –, amikor 1712-ben elűzték őket a fontos kereskedelmi kapu szerepet betöltő kikötő, Fénérive környékéről.[20] Mármost nyilvánvaló, hogy ez esetben helyes(ebb) lett volna a Jókai-fordítást korrigálni a Protocolle-ban szereplő forma alapján. Az meg azután végképp indokol(hat)atlan, hogy az új fordítás – lásd a 33. verso oldalt[21] – a „jókais” „betalimenek” formára cserélje a kézirati „betanimenes” alakot...

A Jókai-fordítás átvételével a másik probléma az, hogy bár jól szemlélteti a két Benyovszky-irat közös eredetét és hasonlóságát, az ennél – Benyovszky reális madagaszkári szerepének megértése szempontjából – fontosabb különbségek természetéről szinte semmit sem tud érzékeltetni. Minthogy arra nyilvánvalóan nem volt mód (pusztán terjedelmi okok folytán sem), hogy a kiadványba – a Protocolle három változata mellé – a Mémoires et Voyages francia (és magyar) szövege is bekerüljön, a szerkesztői Utószó feladata lett volna e kétségtelenül leleplező különbségek részletes prezentálása és elemzése.

Az érthetőség kedvéért hadd említsünk meg csupán egyetlen példát. A beszámoló 13. verso és 14. recto lapja arról szól, miféle előnyöket, kedvezményeket ígér a francia király, s ezekért cserébe mit vár el, követel az őt képviselő, nevében fellépő Benyovszky a Louisbourg-ban megjelent 28 főnöktől[22], illetve hogy mit válaszolnak az utóbbiak az ajánlatra. E szakasz a magyar fordításban (részben) kurzívval van szedve, jelezve, hogy új fordítással van dolgunk. Ennek okáról azonban – vagyis arról, hogy a Mémoires et Voyages-ban Benyovszky törölt minden utalást a francia királyra; hogy a behódolás (soumission), a hűség (fidelité) és a hűbér (tribut) kifejezéseket barátsági és szövetségi szerződésre (traité d’amitié et d’alliance) cserélte stb. – nos, minderről semmi nem derül ki.

I. 3. Helyes, fontos, hogy az Utószóban Voigt Vilmos bemutatja – s ezzel vélhetően a nemzetközi Benyovszky-irodalomba végleg „bevezeti” – a Mémoires et Voyages kézirati szövegét tartalmazó 1790-es, londoni kiadást. Az viszont furcsa és nem is nagyon érthető, hogy Voigt miért nem tartja említésre méltónak, hogy e kiadás egyetlen fennmaradt (legalábbis a nemzetközi Benyovszky- és Madagaszkár-irodalomban egyedüli ismert) példányának tulajdonosa az Országos Széchenyi Könyvtár. A Protocolle megjelentetése apropóján talán érdemes lett volna utánajárni, mikor, honnan került az OSZK gyűjteményébe ez a kötet (aminek létezéséről az 1880-as évek végén sem Jókai, sem Jankó János nem tudott még). Voigt szerint egyébként e kiadás és a másik – az alig egy évvel később, 1791-ben Párizsban megjelent – francia nyelvű kiadás között a különbség „néhány technikai változtatástól eltekintve” csupán az, hogy az utóbbiból „a dokumentumok részletes publikálása kimaradt. Hasonlóan kimaradtak az illusztrációk is.”[23] A valóság ezzel szemben az, hogy az 1791-es francia publikáció nem a kézirati szöveget, hanem az angol fordítás francia (vissza)fordítását tartalmazza – ezt azonban a kötet szerkesztője, sajnálatosan, nem vette észre.[24]

I. 4. Sokkal komolyabb – sőt, egyenesen kínos – hiányossága a kötet szrkesztői kommentárjainak, hogy nincs megemlítve: a Protocolle csupán egyike Benyovszky madagaszkári beszámolója két ismert változatának. Egy vele lényegében megegyező, ám más kézírással készült példány létezik ugyanis a Francia Nemzeti Levéltár tengerentúli osztályán.[25]

Érthetetlen, miért írja Voigt: „Vacher, és az ő nyomán Lugosi a londoni, francia nyelvű kézirat további példányát (vagy másolatát) feltételezik Párizsban is.”[26] Hiszen e párizsi verzió, a „Chevillard-kézirat” létezéséről már Prosper Cultru is beszámolt 1906-ban megjelent munkájában, amelyet (mintha) Voigt is ismer(ne) és forgatott (volna):  „Először is megjegyezzük, hogy az Emlékiratoknak [Mémoires] a madagaszkári exppedícióról szóló része kéziratban a francia gyarmati levéltárban lelhető fel Manuscrit de M. Chevillard cím alatt; s ez a másolat, amely az eseményekkel egykorú, egyszerűen azon események igen pontos elbeszélésével fejeződik be, amelyekről a jelentés készült: a [királyi] biztosok által foganatosított intézkedések, Benyowszky kérése, hogy részére szabadság engedélyeztessék, a biztosoknak s magának a bárónak a távozása, minden valósághűen van kifejtve benne. A regény elkészítésére [La confection du roman] tehát az Emlékiratok első megírása [rédaction] után került sor: s ez egy amúgy ismeretlen Chevillard úr műve, akinek Benyowszky többé-kevésbé rendezett feljegyzéseket és egy egyszerű vázlatot [un simple canevas] adhatott át.”[27] Ezen túlmenően pedig Paule Vacher már a londoni és a párizsi verzió alapos összehasonlítását is elvégezte, megállapítva – egyrészt – a szövegek nagyfokú hasonlóságát, másrészt azt is, „hogy az eredeti szöveget kezdeti formájában többször lemásolták, s hogy éppen ezért birtokunkban nem az eredeti kézirat van, hanem két másolat.”[28]

I. 5. Ennél is aggályosabb az Utószó végén közölt irodalomjegyzék, amelyről Voigt Vilmos azt írja: benne „csak a legfontosabb, illetve legújabb publikációkat említjük.”[29] „A legfontosabb szakirodalom” 21 tételből álló jegyzékében azonban – először is – találunk oda nem igazán való publikációt is: az Editio Plurilingua 2001-es Madagaszkár / Madagascar c. magyar, illetve francia nyelvű kiadványát, amelyek a Jókai-fordítás, illetve az 1791-es francia kiadás madagaszkári részének mellékletek nélküli újraközlései. A Mémoires et Voyages legújabb kiadásai között inkább helye lett volna az Unikornis Kiadó 2003-as kötetének[30], vagy a svájci Les Éditions Noir sur Blanc-nál 1999-ben – Edward Kadjanski előszavával és jegyzeteivel – megjelent kiadásnak.[31]

Ha már Voigt szerepelteti listáján Étienne de Flacourt több, mint egy évszázaddal Benyovszky működése előtt kiadott Madagaszkár-könyvét – jóllehet ennek csupán a Mémoires et Voyages megírásához van köze[32], hisz’ Benyovszky csak a Protocolle / Chevillard-kézirat elkészülte után ismerkedhetett meg vele –, helyes lett volna, ha tudomást szerez arról is, hogy Flacourt művét 1558 után 1661-ben kibővítve újrakiadták, s hogy e műnek nem csak 1913-ból van „új, kommentált, tudományos kiadása”[33], hanem egy annál összehasonlíthatatlanul korszerűbb is 1995-ből, amelyet Claude Allibert, a párizsi Keleti Nyelvek Intézetének (INALCO) docense látott el sok száz (!) oldalnyi jegyzettel.[34]

Emellett néhány újabb, megkerülhetetlen – vitathatatlan jelentőségű – munkát hiába keresünk „A legfontosabb szakirodalom” jegyzékében. Ilyen az Amerikai Filozófiai Társaság által 1996-ban a Washingtoni Kongresszusi Könyvtárban megrendezett Benyovszky-kiállításhoz kapcsolódó előadások anyaga[35], különös tekintettel Viera Pawliková-Vilhanová szlovák kutató[36], illetve Jeszenszky Géza történész, washingtoni magyar nagykövet felszólalására. De nem vitatható, hogy helye lett volna a Benyovszkyra vonatkozó új művek között Krizsán László Benyovszky Ázsiában c. könyvének is[37], amely bár magán viseli a szerző szinte már kultikus viszonyát Benyovszkyhoz, eddig ismeretlen orosz és lengyel levéltári forrásokra hivatkozik. A legnyilvánvalóbb hiány mégis Molnár Miklós, a kiváló – Svájcban élt, s néhány éve elhúnyt – történész akadémiai székfoglaló beszédéé, amelynek írott változata megjelent a Magyar Tudomány 1997. szeptemberi számában.[38] Molnár egyébként már 1989-ben is közölt egy fontos cikket Benyovszky alakjáról[39], amiről azonban a kötet szerkesztőjének szintén nincs tudomása.

II. Történeti, etnológiai jellegű megjegyzések

Voigt igyekszik tartózkodni a malgas történelemmel vagy néprajzzal kapcsolatos megállapításoktól: „Nem kívánjuk korrigálni, magyarázni vagy kiegészíteni Benyovszky földrajzi, néprajzi, történeti adatait, nem vetjük ezeket össze a mai adatokkal” – írja. Óvatossága – nem lévén malgaskutató – érthető és méltánylandó, ám ez nem igazolhatja az alapvető szakirodalmi tájékozódás, illetve a madagaszkári vonatkozású kérdésekben a szakmai lektorálás vagy legalább a személyes konzultáció (amire szintén lehetősége lett volna) megmagyarázhatatlan elmulasztását.

II. 1. Voigt úgy tudja, hogy a „franciáknak [Benyovszky első madagaszkári vállalkozásának kezdetekor] már évtizedek óta van kapcsolatuk Madagaszkárral, főként a nagy sziget délkeleti csücskén élő törzsekkel, ám a francia jelenlét ekkor még csak a Madagaszkártól keletre, távolabb található Bourbon-szigeten és Isle-de-France szigetén [...] állandó és hivatalosan rendezett [...].”[40]

A XVI. századi portugál, majd a XVII. századi holland tengeri kereskedelmi uralmat fokozatosan felváltó-kiszorító francia kapcsolat Madagaszkáron – és az Indiai-óceán nyugati medencéjében – ekkor ténylegesen már több, mint egy évszázados előzménnyel bír. E reláció szempontjából ezidőtájt a fő újdonságot a francia gyarmati pozíciókat világszerte megrendítő 1763-as párizsi béke, illetve – ami közvetlenül a madagaszkári jelenlétet illeti – a francia Kelet-indiai Társaságnak biztosított királyi kereskedelmi monopólium 1767-os megszüntetése jelenti; az utóbbi a rabszolgák árának jelentős emelkedésével jár Madagaszkár keleti partján.

Elsősorban ugyanis rabszolgakereskedelemről van szó, aminek legfontosabb felvevő piaca a két Mascareigne- (Mascarenhas-) sziget, Isle-de-France és Isle Bourbon[41], ahova a század folyamán összesen mintegy 140 ezer rabszolgát szállítanak, ennek közel felét Madagaszkárról.[42] A csereáru – miként erről a Protocolle-ban Benyovszky is tudósít[43] –: puska, muníció (lőpor és puskagolyó), alkohol (borpárlat), szövetek, vas-, ón- és rézáru stb. Valamint spanyol ezüstpiaszter, amely azután nem is kerül ki a szigetről, s jelentős mértékben ösztönzi az árutermelés fejlődését, illetve – az európai behatolás által közvetlenül nem érintett Felföldön, Imerina-ben – a pénzalapú adórendszer kialakulását, s ezáltal a tradicionális államszerveződést, végső soron a sziget politikai-hatalmi egyesítését.[44]

A XVIII. század folyamán a sziget (észak-)keleti partján tehát meghatározó fontosságú az európaiakkal folytatott cserekereskedelem. A filohák s ezek alkalmi vagy tartós szövetségei közötti harcok fő motívuma – mint fentebb már utaltam rá – a legkedvezőbb adottságú port of trade-ek birtoklása lesz.

E szövetkezések legsikeresebbikét, az említett betsimisaraka konföderációt egy Thomas White nevű angol kalóz és a fénérive-i a Zafindramisoa nemzetségből való Rahena frigyéből született fiú teremti meg, amikor – poggyászában ezüstpénzzel és háromszáz jófajta puskával – visszatér angliai tartózkodásáról. Ratsimilaho a közös ügynek megnyert filohákkal s ezek nemzetségeivel megtöri a Tsikoa (Betanimena) kláncsoport kereskedelmi hegemóniáját, és létrehozza a keleti part katonailag legerősebb konföderációját, amely néhány év leforgása alatt ellenőrzése alá vonja a külkereskedelmet az Antongil-öböltől egészen Tamatave-ig, Sainte-Marie-szigetet (Nosy Boraha-t) is beleértve.

Ratsimilaho tisztában van hatalmának ingatag természetével – azzal, hogy az a puszta katonai erőn és a szövetséges klánok pillanatnyi vagy rövid távú gazdasági érdekein alapul[45] –, ezért kísérletet tesz a rokoni elvű, szegmentáris szerveződés meghaladására, s politikai-ideológiai legitimációval felruházott centrum – valódi királyság – létrehozására. E célt szolgálja királyi dinasztia alapítására irányuló kísérlete is. A sziget legnagyobb autorítású uralkodójától, az észak-nyugati parti sakalava (Benyovszkynál: „Seclaves”) Boina („Boyana”, „Bouana”  ) királyától, Ramahasarika-tól kér és kap feleséget, felveszi a Ramaromanompo („akinek sok alattvalója van”) nevet és a mpanjakamena[46] (király) titulust, s a szövetséges filohákkal ünnepélysen elismerteti hatalma átörökítésének jogát leszármazottaira.

Halála (1750) után azonban viszály robban ki kijelölt utódja, a sakalava anyától való Zanahary (Ndienjanahary)[47] és annak féltestvére, egy betsimisaraka második feleségtől (vadikely) született leány, Betia (Bety)[48] között. E konfliktusba avatkoznak be a Kelet-Indiai Társaság ügynökei. A Compagnie már Ratsimilaho életében meg-megújuló kísérletet tett arra, hogy a mpanjakamena-tól megszerezze a kitűnő adottságú Isle Sainte-Marie kizárólagos birtokjogát, amit Ratsimilaho következetesen elhárított. Betia viszont enged a nyomásnak: 1750-ben (vagyis apja halálának évében) – a Mars nevű francia fregatt fedélzetén, 29 filoha társaságában megkötött szerződéssel – átengedi a szigetet a Társaság vezetőjének, La Bigorne-nak – akinek (állítólag) szeretője is volt... Zanahary azonban nem nyugszik bele féltestvére döntésébe, s meggyilkoltatja a Saint-Marie-ra újonnan kinevezett francia kormányzót. A La Bigorne és a betsimisaraka király közti egy évtizedes küzdelem csak 1762-ben csitul el, amikor a francia kormány hivatalosan is elismeri Zanahary hatalmát, s a bajkeverő kereskedelmi ügynököt eltávolítja a térségből.[49]

Zanahary öt évvel később bekövetkezett (erőszakos) halála után a betsimisaraka királyi cím fiára, Hiavyra száll, akinek hatalma Foulpointe körül – Hubert Deschamps szerint[50] – már csak (még mindig) mintegy 60 mérföld hosszan s 15 mérföld szélességben érvényesül. A konföderáció központja hanyatlásnak indul: míg 1756-ban kb. 1000, 1777-ben már csak 300 ház található a Foulpointe-ban.

II. 2. Mindezt csupán azért ismertettem kissé részletesen, hogy világos legyen, miért nem áll meg Voigtnak az a másik kijelentése sem, miszerint: „A Protocolle királyokról és nem törzsfőkről beszél, és ez nyilván túlzás.”[51] Nos, bár Benyovszky mindkét kézirata (elsősorban, persze, a Mémoires et Voyages) bőségesen tartalmaz túlzásokat, itt nincs szó ilyesmiről. Madagaszkár társadalma a XVIII. századra valóban meghaladta a nemzetségi szervezettséget, s ama folyamat eredményeként, amelyet a malgas történelem Andriana-migráció néven ismer[52], kitermelte a maga tradicionális államait  – elkülönült államszervezettel, színvonalas hatalmi-politikai ideológiával, az államalkotó nemzetségek ehhez igazodó hierarchiába sorolásával, a jogok és kötelezettségek pontos rendszerével stb. A malgas hagymányos királyság „prototípusának” leginkább a két nyugati parti sakalava állam, Menabe és Boina felel meg, illetve egyre inkább a Felföldön ekkor viszonylagos elzártságban fejlődő Imerina. A betsimisaraka tradicionális államiság (megteremtésének kísérlete) – mint láttuk – e modelltől jelentősen eltér, de ettől még a Benyovszkyval szövetkező Hiavytól nem indokolt elvitatni a „királyi” attributumot.

Korábbi tanulmányomban erről eltérően vélekedtem: „A betsimisaraka szövetség nem volt valódi királyság [...], minthogy nem rendelkezett a legkisebb andriana vezetésű főnökségekben, fanjakana-okban is fellelhető hatalmi ideológiának a társadalmi kohézió és az intézményes uralom számára nélkülözhetetlen támaszával.”[53] Ma már inkább úgy látom, hogy a sziget más részein (a Felföldön, a nyugati parton, sőt még északon is) hatékony andriana államszerveződési „modell” a folyamatos külső (európai) érintkezésnek s emiatt intenzív akkulturációs hatásoknak kitett keleti parton eleve nem érvényesülhetett. A nemzetségek egyre erősebb érdeke és készsége ugyanakkor egy őket magasabb egységbe (királyságba – fanjakana-ba) integráló politikai erő életre hívására – amit fő gazdasági tevékenységük, a külkereskedelem feletti ellenőrzés megszerzésének/megtartásának igénye táplált – szükségképpen favorizált, s emelt a filohák fölé külhoni  – vazaha – származású főnököket. Ezek – mint Ratsimilaho és, igen, Benyovszky is – éppen idegen mivoltuk, külső tapasztalataik, ismereteik révén sikeresebben léphettek fel a helyiekre sokszor csupán mint potenciális rabszolgákra tekintő „állami” (mascareigne-i) és magán kereskedőkkel (kalózokkal) szemben.

Első madagaszkári vállalkozása során Benyovszky fokról-fokra szembesül udvari megbízói, az Isle-de-France-iak és a helyi népcsoportok közös és egyedi érdekeivel – valamint a személyével, illetve établissement-jával szemben támasztott, egymásnak gyakran ellentmondó elvárásokkal. Megpróbál – kénytelen – egyidejűleg mindháromnak megfelelni, ami legkevésbé a vállalkozását nyíltan ellenző és akadályozó Isle-de-France-i adminisztárcióval kapcsolatban sikerül. Nem kétséges, hogy kezdeti hibái, baklövései után (ami közvetlen szomszédainak szembenállását is kiváltja), Benyovszky tényleg szívesen látott vazaha lesz az Antongil-öböl környékén, sőt attól délre és északra is. Ha „ampanszakabé”-vá válaszátásának a Mémoires et Voyages-ban előadott története (benne a Flacourt-tól kölcsönzött Ramini-„sztorival”) merő kitalálás is, annyi alapja mégis van / kell legyen, hogy – a királyi revizorok megérkezésének idejére – a szövetséges filohák és mpanjaka-ok – így a betsimisaraka Hiavy és az antankarana[54] Lamboina (Benyovszkynál: „Lambouin”, antankarana nyelvjárásban Lamboeny) – valószínűleg készek voltak személyét (s rajta keresztül a számukra mitikus messzeségben létező francia királyt) maguk fölé emelni. Ha ezt nem feltételeznénk, aligha tudnánk életszerű magyarázatot adni arra, miért mozgatott meg Benyovszky minden szálat Európában azért, hogy visszatérhessen a szigetre.

De ha már megemlítettem Lamboina  nevét, pár mondatban érdemes róla is szólni – alátámasztandó Voigt által megkérdőjelezett „királyi” mivoltát. 

A sziget mészkőhegyekkel, barlangokkal, szakadékokkal szabdalt északi része – a Sambirano folyó völgyétől és a Tsaratanana hegységtől az Ámbra-fokig – sokáig lakatlan vagy gyéren lakott volt; történelme igazából akkor kezdődik, amikor a XVI. században Menabét és Boina-t heves belviszályok rázkódtatják meg, s a vesztes andriana ágazatoknak távozniuk kell országukból. A XVII. század elején az elvándorló sakalava családok egyike alapítja azt a királyi elhivatottságú dinasztiát, mely hatalmát előbb a part menti Nosy Be és Nosy Mitsio szigetekre, majd a Mahavavy folyó vidékére, végül az egész északi részre, sőt a Mahanara és a Bemarivo folyók völgyéig az észak-keleti partvidékre is kiterjeszti. Boina urai azonban rendszeresen sarcolják a gyengébb rokonokat, s időnként valódi hadjáratot szerveznek ellenük. 1693-ban Andriantsirotso az Antongil-öbölben az amúgy szintén sakalava eredetű Zafirabay (Benyovszky: „Saphirobay”)[55] nemzetségnél keres és talál védelmet a boina-i király, Tsitavana támadása elől.

Lamboina 1710-ben (vagy 1719-ben) követi Andriantsirotsot az antankarana király tisztében, s matuzsálemi kort ér meg: Benyovszkyt négy (kilenc) évvel túlélve, 1790-ben (1799-ben) hal meg. Az antankarana hagyományban kitüntetett helyet foglal el Lamboina és Benyovszky(nak XVI. Lajos nevében) 1776-ban megkötött szövetsége, aminek előzménye, hogy a báró (Barona) menedéket nyújtott Louisbourg-ban az antankarana királynak, amikor az menekülésre kényszerült országából egy rablóvezér támadása elől.[56] A tradíció az antankarana nemzetségek összetartozását, a királysáság egységét, illetve a királyi hatalom legitimitását szimbolizáló, központi antankarana szertartást is részben[57] e kapcsolathoz köti. Ez a Hazosaina, azaz a Zászlórúd ünnepe, amelyet Ambatoaranana királyi faluban ötévenként tartanak meg. Ennek során ünnepélyesen felvonják az antankarana és a malgas (a gyarmati korszakban francia) nemzeti lobogót.

Amikor 1785 júliusában Benyovszky visszatér Madagaszkárra, Lamboina – alattvalónak népes társaságában – személyesen utazik fogadására a Mahavavy folyó torkolatához. (A Benyovszkyékat szállító amerikai hajó váratlan távozását e hagyomány azzal magyarázza, hogy a kapitány fegyveres támadásnak vélte a bárót – pontosabban most már grófot – köszöntő puskaropogást...) Benyovszky csapata kereken fél éven keresztül élvezi Lamboina vendégszeretetét, majd 1786 januárjában indul útnak kelet felé (valószínűleg a Betsiaka és a Daraina folyót követve), s érkezik egy hónapal később először Vohémarhoz, majd onnan a part mentén délre ereszkedve a Keleti-fok (Angontsy) körzetébe, ahol elfoglalja az ott található kisebb francia kereskedelmi telepet. Mint a Mémoires et Voyages-ból – Nicholson közléséből – tudjuk, itt felépített szerény erődítésében – amelynek saját keresztneve után a Mauritanie nevet adja – éri Benyovszkyt 1786. május 24-én az Isle de France-ról ellene küldött különítmény meglepetésszerű támadása, amelyben (egyedüli áldozatként) életét veszti.

II. 3. Ezért aztán csupán lapsusnak gondolhatjuk Voigt Vilmos kijelentését, hogy „a még mindig csak negyven (és legfeljebb is csak negyvenöt) éves valódi világutazó” „a Foul-Point-nál vívott harcban esett el”.[58] Foulpointe/Mahavelona kikötője ugyanis – amelyet egyébként még 1786-ban is Hiavy tartott úgy-ahogy ellenőrzése alatt – tengeri úton mintegy 300 km-re délre terül el a Keleti-foktól. Azaz gondolhatnánk, ha a következő bekezdés nem arról árulkodna: Voigt kommentárjainak papírra vetésekor elfelejtett Madagaszkár térképére nézni. Benyovszky (valóban ismeretlen) nyughelye tényleg lehet(ett) „az egykori Serenana/Mauritanie település melletti dombnál”, „az Angontsy-öböltől, sőt a Cap-Est-től pár kilométerrel délre”, viszont „Louisbourg-tól délebbre” aligha, lévén Louisbourg, mint tudjuk, a későbbi (és a mai) Maroantsetra város közelében létesült, amelytől a Keleti-fok kb. 70 km-nyi távolságban kelet-észak-keleti irányban fekszik...

II. 4. Végül szóvá kell tegyem Voigt Vilmosnak azt a tévedését, amiről – a Madagaszkár-kutatókon túl – az átlagos antananarivoi gimnazista is, aki a kiadványt majd kézbe veszi, észre fogja venni, hogy az Utószó kiváló folklorista szerzője intakt maradt a malgas folklorisztikai, történeti néprajzi kutatások eredményeitől.

            „[...] a szigeten [...] már jóval korábban megjelent [...] az iszlám több különös, afrikai változata” – vélekedik Voigt –, majd hogy mire is gondol, zárójelben hozzáteszi: „(Benyovszkynál erre vonatkozik az általa félreértett zafi-ramini megnevezés.)”[59]

            Nos, a zafi-raminiknak (akikről Benyovszky Madagszkáron nem hallott, s csak Párizsba való visszaérkezése után olvasott róluk Flacourt-nál – ezért nevük a Protocolle-ban nem is szerepel) Afrikához semmi közük sincs... Bármennyire „kézenfekvő” lenne is a gondolat, hogy a nagy szigetet ért muszlim hatások a közeli kelet-afrikai partról érkeztek, az iszlám síita, azon belül iszmailita irányzatával rokon, „eretnek” zafi-raminik esetében – akiknek kulcsszerepük volt Madagaszkáron a tradicionális államszerveződés elindításában[60] – a szálak sokkal messzebbre, az indonéz szigetvilágba, konkrétan Szumátrára vezetnek.[61]

Kritikai megjegyzéseim végére jutva, talán nem felesleges megismételnem: a Protocolle megjelentetését a Benyovszky-irodalom kivételesen jelentős eseményének tartom, amelytől véleményem szerint – persze hosszabb távon – fordulat: a reális, történeti Benyovszky-kép felé való elmozdulás várható mind a magyar, mind a nemzetközi recepcióban. A bibliofil szemmel is exkluzív, különlegesen szép kiállítású kötet azonban, amely Kiss László könyvtervezői művészetét dicséri, a betűhív átírás és a fordítások terén alaposabb lektori munkát, főként pedig relevánsabb és lelkiismeretesebb (szakmai és tudományos szempontból megalapozottabb) kommentárokat érdemelt volna.          

[30] Gróf Benyovszky Móric életrajza, saját emlékiratai és útleírásai (1888-1891). Fordította: Jókai Mór. Az utószót írta: Egyed Ilona. Sajtó alá rendezte: Majtényi Zoltán és Drávucz István. Jókai Mór Munkái: gyűjteményes díszkiadás; 102-103. kötet, Unikornis Kiadó, Budapest, 2003.

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!