Horváth Gyula:
Császárság Brazíliában és Mexikóban a függetlenség kivívása után

 

 

      Latin – Amerika két igen jelentős, a gyarmati korban kiemelkedően fontos szerepet játszott és egymástól igen nagy távolságban fekvő két országában, Brazíliában és Mexikóban a latin – amerikai országok többségével szemben császárság jött létre a függetlenség kivívása után. Amíg azonban a császárság intézménye Brazíliában stabilizáló tényezőnek, így tartósnak bizonyult, Mexikóban igen rövid ideig tartott.

Ebben a tanulmányban több kérdésre keresem a választ: 1. Miért császárság alakult ki Brazíliában és Mexikóban a latin – amerikai köztársaságok tengerében. 2. Melyek voltak a brazil és a mexikói országok sajátosságai, 3. Milyen következtetéseket vonhatunk le a császárság utáni periódusra Brazília és Mexikó vonatkozásában, azaz milyen tanulságokat vont le a brazil és a mexikói politikai közélet a császárságból.

 

*

 

A stabilitásra tett kísérlet; császárság Brazíliában

 

A portugál udvar 1807-ben pánikszerűen menekült el a francia seregek elől Brazíliába[1]. João király egyik első rendelete volt, hogy megnyissa a brazil kikötőket a külföldi hajók előtt[2]. A külkereskedelem liberalizálását (a korábbi portugál kereskedelmi monopólium feladását) nem annyira a liberális elvek vezérelték, mint a gazdasági kényszerűség.

      A XIX. század elején Brazíliában gazdasági fellendülés volt. A raktárak tele voltak áruval. Ha ezek az áruk nem kelnek el, akkor az udvarnak nincs bevétele.[3] Az udvarnak fel kellett mérni a realitásokat. A birodalom jövedelme (döntően) a Brazíliában megtermelt áruktól függött. Ezeket pedig el kellett adni bárkinek, aki megvette. A „baráti” Angliának tett gesztus volt, hogy a behozott árukra kivetett 24%-os  vámot Anglia esetében 15%-ra mérsékelték. Az egyéb portugál gyarmatokról származó fűszerek átmenő forgalma is brazil kikötőkön keresztül bonyolódott le, amelyben ismét az angolok játszották a fő szerepet. Anglia 1810-ben szerződésben garantálta, hogy a portugál trónt (a Napóleon utáni időkben is) a Bragança család jogos „tulajdonának” tekinti.

      Miután az udvar Rio de Janeiróba költözött, másik legfontosabb rendelete az volt, amelyben visszavonta a gyárak bezárásáról intézkedő 1785-ös rendeletet. Ezáltal nagy lendületet vett a helyi ipar fejlődése.

      Milyen volt a XIX. század elejének Brazíliája?

Az igen hatalmas terület 1817/18-ban mindössze 3.817.900 lakost számlált.

 

Brazília lakossága 1817-18-ban[4]

 

 

                  Szabadok                   Fehérek                               1.043.000

                                                   Szabad színesek                     585.500

                                                   Indiánok                                 259.400

                                                   Összes szabad                  1.887.900

 

                  Rabszolgák                 Mulat rabszolgák                     202.000

                                                   Néger rabszolgák                 1.728.000

                                                   Összes rabszolga              1.930.000

      A lakosság területi megoszlása erősen centralizált képet mutatott. 1800-ban az összlakosság 77%-a csupán négy capitaniába koncentrálódott. Minas Gerais: 21%; Rio de Janeiro: 21%; Bahía: 19%; Pernambuco: 16%.

      A brazil gyarmatokon helyileg a gazdasági hatalom a gazdag ültetvényesek kezében volt, akik rabszolgamunkára alapozott termelést folytattak. A kereskedelem főleg portugál (és csak kisebb részben a velük társult brazil) kereskedők kezében volt. Az ültetvényesek és a kereskedők (legyenek konzervatív vagy liberális gondolkodásúak) legfőbb törekvése az volt, hogy megszabaduljanak a portugál gyámkodástól. Az elszakadási törekvéseket azonban békés mederbe kellett terelni, mert a spanyol gyarmatok polgárháborúi, de főleg Haiti példája elrettentette az ültetvényeseket egy erőszakos megoldástól. Azzal ugyanis mindenképpen számolni kellett, hogy egy esetleges fegyveres elszakadási kísérlet kiválthatja a négerek lázadását. A fegyveres harcok a hadsereg, a helyi caudillo-k megerősödéséhez vezethettek volna (ahogy az a spanyol gyarmatokon történt), amely egy olyan nagy kiterjedésű országban, mint Brazília, a szeparatizmus veszélyét hordozva magában az ország integritását sodorta volna veszélybe.

      A spanyol gyarmatoktól Brazíliát az különböztette meg, hogy a trónörökös a király távozása után is brazil földön volt. Kezében összpontosult az adminisztráció, a hadsereg vezetése. Erős centralizáció mellett nem alakulhattak ki jelentős helyi központok, amelyek átvehették volna a szeparatista törekvések irányítását. Egy független Brazília számára adva volt az adminisztráció, a központi kormányszervek, a központból irányított egységes hadsereg és mindezek mögött felsorakozó gazdasági elit, amely egy függetlenségi fordulattal azonnal betölthette a politikai elit szerepét (a portugálok távozása esetében).

      A földbirtokos réteg a független brazil államtól azt várta, hogy erősítse meg tulajdonában és biztosítsa a rabszolgatartó rendszer fennmaradását. A tárgyalt időszakig Brazíliában a földbirtok jog alapja a posse por ocupação volt, azaz aki elfoglalt egy még szabadon lévő földet, azt művelhette, az a föld tulajdonosának számított. Még 1845-ben is pl.: Minas Geraisban a megművelhető földeket 45%-ban posse por ocupação alapján tekintették tulajdonuknak a birtokosok.[5]

      A földbirtokosok érdeke egyezett a függetlenség ügyében az erősödő gazdaság által jelentős szerephez jutott kereskedőkével, akik szerettek volna megszabadulni a kereskedelmet lefölöző portugál kereskedőktől.

 

 

A brazil export főbb tételei 1821-23 – ban (%-ban)[6]

 

                                                   Gyapot                                25,8

                                                   Cukor                                 23,1

                                                   Kávé                                   18,7

                                                   Bőr                                     13,5

                                                   Dohány                               3,2

 

      A gyapot döntő részét Anglia vásárolta fel, a cukor és más termék a világpiacra került. (Még 1830-ban is Brazília adta a világ cukortermelésének 15%-át.)

Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az udvar brazíliai megjelenése azt is jelentette, hogy kialakult, illetve megerősödött egy helyi bürokrácia, amelynek az érdeke szintén a függetlenség irányába mutatott. Az udvar létrehozta Brazíliában a kincstárat, a bíróságokat, azaz kiépült egy intézményrendszer, amelyre az új állam támaszkodhatott (ez kevésbé mondható el a spanyol gyarmatok vonatkozásában).

 

 

 

      A szellemi – kulturális élet is megpezsdült João Brazíliába érkezése után. Ez érthető is, hiszen egy csapásra Brazíliában lett a Portugál birodalom központja. Csak egy jellemző eset: João érkezéséig nem lehetett újságot kiadni, nyomtatni Brazíliában.[7] A brazil gazdaság hatékonysága, a kereskedelem jövedelmezősége jelentősen hozzájárult a függetlenség gazdasági megalapozásához. A politikai legitimációt – és ezt ugyan fontos hangsúlyozni – az adta, hogy a király Brazíliában volt, így lehetőség nyílott a békés átalakulásra, forradalom nélkül.

      Mielőtt a politikai eseményeket elemeznénk, nem mehetünk el szó nélkül a függetlenség eszmei előkészítésének egy fontos mozzanatának tárgyalása mellett. A szabadkőműves páholyok tevékenységére gondolok.

A spanyol gyarmatokhoz hasonlóan Brazíliában is ismertek voltak a felvilágosodás nagyjainak írásai, főleg Rousseau, Montesquieu művei. A brazil függetlenségi mozgalomnak azonban igen óvatosnak kellett lennie, mivel a spanyol gyarmatokkal szemben nem tűnt járható útnak a forradalom. Ugyanakkor nem jöhetett számításba egy olyan megoldás, amelyet nem készítettek elő kellőképpen, mert egy hirtelen és ellenőrizhetetlen változás ismét csak a haitizálódás veszélyével járt. A lassú szellemi előkészítő munka jelentős részét a  szabadkőműves páholyokban végezték el.

      Brazíliában az első szabadkőműves páholy (Cavaleiros da Luz) Bahiában jött létre 1797-ben, de az első „regisztrált” szabadkőműves páholy 1800-ban alakult Niteroiban.[8] A szabad kőműves páholyokban különböző társadalmi rétegek képviseltették magukat; a katona, a kereskedő, a jogász, a nemesség stb. Tagja volt a szabadkőművességnek José Bonifácio de Andrada e Silva, „a függetlenség patriárkája”, Joaquim Gonçalves Ledo, a függetlenség szükségességének egyik fő hirdetője, de tagja volt maga a későbbi császár, Dom Pedro is.[9]

      Alapvetően két fajta szabadkőműves páholy volt a XIX. század elején: az egyikben a portugálok tömörültek és céljuk a portugál fennhatóság fenntartása volt. A másik, a páholyok többsége: a függetlenséget kívánó brazilokat tömörítette. A brazil szabadkőművesek között is volt ellentét. Pl.: José Bonifácio de Andrada e Silva egy egyenjogú brazil-lusitan államszövetségben gondolkodott, egyfajta duális monarchiában, két parlamenttel, de egy királlyal, addig Joaquim Gonçalves Ledo a Portugáliával való szakítást szorgalmazta.[10]

      Az a tény, hogy a későbbi császár, Dom Pedro is páholytag volt (sőt nagymester lett), kettős eredménnyel járt: a szabadkőművesek befolyásolták a herceget a függetlenség irányába, a herceg viszont hozzájárulhatott a szabadkőművesek nagy részének meggyőződéséhez, hogy Brazíliában a függetlenség után a járható út a monarchia és nem a köztársaság.[11]

      João azonban nem nézte jó szemmel a szabadkőművesek törekvéseit. Rendőrséggel figyeltette a függetlenséget szorgalmazó páholyokat. Egy 1821-es Joãohoz írott rendőrségi jelentésben olvasható: „Engedje meg Őfelsége, hogy megmondjam, hogy lehetetlen cselekedni hű csapatok nélkül, mert azok a csapatok, amelyekkel rendelkezünk, tele vannak konspirálókkal. A Portugál Királyságból kell csapatokat hozni. A függetlenségi mozgalomban nagyon általános a ravasz szabadkőművesek átkozott tevékenysége, akiket Gonçalvez Ledo vezet.”[12]

      Gonçalvez Ledo 1822. május 20-án ezt írta a hercegnek (Dom Pedronak): „Amikor egy nemzet megváltoztatja gondolkodását és létformáját, nem lehet már kormányozni a változtatás előtti módon. Brazília, amely a királyság rangjára emelkedett, és amelyet minden hatalom elismert… megkérdőjelezhetetlen joggal rendelkezik arra, hogy kinyilvánítsa szuverenitását, amely őt megilleti… Amerikának Amerikához kell tartoznia, Európának pedig Európához…”[13]

      João betiltatta a szabadkőműves páholyokat. Azaz csak João hazatérése után működhettek újra. A szabadkőművesek javaslatára kapta Dom Pedro a „Brazília Örök Védelmezője” címet.          Carvalho szerint a szabadkőművesek hozzájárultak Brazília függetlenségéhez azzal, hogy befolyásolták a közvéleményt, felébresztették a nemzetben a szabadság iránti vágyat.[14]

Dom Pedro már mint császár betiltotta a szabadkőműves tevékenységet, Ledonak száműzetésbe kellett menni (Argentínába). Dom Pedro e lépése mögött nem csak azt kell látni, hogy kettőjük között megromlott a személyes kapcsolat. Pedro már mint császár nem engedhette meg, hogy titkos társaságok működjenek az országban. A brazil politikai életben a „politikacsinálás” szerepét lassan a pártok, főleg a liberális és konzervatív pártok vették át.

      A soron következő feladat a Portugáliától való békés elszakadás módjának megtalálása volt. Brazília jelentőségét látva, és a brazil ültetvényeseknek mintegy gesztust téve az udvar 1815-ben Brazíliát a királyság rangjára emelte.[15] A királynő halála után a herceg felvette Portugália, Brazília és Algarve királya címét VI. João néven.

      Az anyaországtól való elszakadást elősegítette és siettette a pernambucói felkelés[16] és a portugáliai események. Az 1820-ban létrejött portugál liberális kormányzat követelte, hogy a király térjen haza Portugáliába. VI. João király 1821. április 26-án elhagyta Riót, hogy elfoglalja a trónt Portugáliában, de előtte még kinevezte fiát, Dom Pedro régens herceget a portugál király brazíliai helyettesévé. (1821. április 22.)

      Brazíliában 1821-re tehát már kiépültek a függetlenség belső intézményi feltételei.[17] Gyakorlatilag Brazília a király távozásával egy király nélküli királyság lett. Egy „brazil király” megválasztásával a függetlenség kérdése „fait accomplit” lett volna. De a „brazil király” nem lehetett egy Brazíliában született előkelő család tagja, mert ez a portugál udvar ellenkezését váltotta volna ki, és egyben belső harcok veszélyével járhatott volna. (Kísértetiesen visszaköszönt volna a spanyol gyarmatokon uralkodó belháborús viszonyok.) Brazília egységének érdekében mindkettőt ajánlatosnak tartották elkerülni. Így maradt a kézenfekvő megoldás: Dom Pedro herceget kell a brazil trónra ültetni. Ezáltal egyfelől „folytatódna” a Bragança dinasztia, tehát egy legitim uralkodó kerülne a brazil trónra, elkerülve a belső hatalmi (vagy regionális) harcokat, másfelől ez a megoldás Portugália számára is a legmegfelelőbb volt. 1822-ben Dom Pedrót I. Pedro néven Brazília császárává koronázták.

      Pedro herceg már 1822 januárjában végképp elhatározta, hogy Brazíliában marad. Ezt javasolták neki a szabadkőművesek, és legfőbb politikai tanácsadója – az egyébként szintén szabadkőműves – José Bonifácio de Andrade e Silva.[18] Pedro 1822. június 19-én ezt írta apjának Portugáliába: „Még emlékszem és mindig is emlékezni fogok, amit Őfelsége mondott nekem szobájában két nappal elutazása előtt: Pedro, ha Brazília el fog válni, előbb legyen a tied… mint egyiké ezen kalandorok közül”.[19] (Itt a kalandorok esetén nem is annyira konkrét személyekre célzott a király, hanem attól óvta fiát, hogy ne engedje meg, hogy a spanyol gyarmatokra jellemző caudillo – háborúk színtere legyen Brazília.)

A függetlenséget hivatalosan 1822. szeptember 7-én proklamálták.[20]

      Pedro herceg 1822. szeptember 8-án a paulistákhoz intézett kiáltványában már ezt a jelszót használta: Függetlenség vagy Halál.[21]

Apjának 1822. szeptember 22-én írt levelében tudatosítja apjával, hogy Brazília önálló, független állam és mint ilyen nem fogadja el a portugál udvar, a cortes határozatait, utasításait. „Portugáliától semmit; nem akarunk semmit” – jelenti ki.[22]

A függetlenség kikiáltásáról írja Brancato: „Dom Pedro nemcsak megtartotta Brazíliát a Bragança Ház kezében, hanem létrehozva egy monarchiát Amerikában, megőrizte a brazil területek integritását anélkül, hogy hosszú harcokra lett volna szükség és rövid időn belül a régi Brazil Királyság minden provinciája a császári korona alá került. Dom Pedrot, mégis csak október 12-én deklarálták ünnepélyesen Brazília császárává. Születésnapján december elsején volt a koronázási ünnepség, pontosan azon a napon, amelyen 1640-ben a Bragança Ház elfoglalta a portugál trónt.”[23]

      Dom Pedro első brazil császár 1798-ban született a portugáliai Queluzban (és ugyanott halt meg 1834-ben). 1822 és 1831 között volt Brazília császára (egy évig 1826-ban Pedro IV. néven Portugália királya). A kezdetben liberális beállítottságú, nagy ambíciókkal rendelkező fiatal herceg felismerte a külső és belső történelmi szükségességet és a megfelelő történelmi időpontban tudta megteremteni békés úton Brazília függetlenségét. Ezen a tényen az sem változtat, hogy vannak olyan vélemények, hogy Dom Pedro nem tehetett mást, mint proklamálja a függetlenséget. A valóságban egy puccs volt, ami arra irányult, hogy elnyomja, megelőzze a népi forradalmakat.[24] Ez a vélemény azonban nem számol azzal a veszéllyel, hogy egy népi forradalom Brazíliában óhatatlanul is felszabadította volna a szeparatista vágyakat, a rabszolgalázadásokat és a hazai gazdasági és társadalmi válsághoz (polgárháborúhoz) vezetett volna.

      A függetlenség kivívása körüli időszak így sem volt csendes. Állandó politikai csatározások, erőpróbák színtere volt a brazil politikai élet. Leopoldina császárné egy apjához írott levelében azt írja, hogy Brazíliában minden zavaros, új eszmék jelennek meg, az USA államformáját akarják utánozni, „a férjem pedig sajnos imád mindent, ami újdonság és lelkes”.[25]

      1822. január 19-én rendelet jelent meg a választásról. E szerint csak a férfiak választhattak, ha elmúltak 20 évesek (és nem szüleiknél laktak). De a választójogi rendelet nem adta meg a szavazati jogot a bérből élőknek, (kereskedelmi cégek alkalmazottai és a bürokráciában dolgozók azonban szavazhattak). Nem volt szavazati joga a külföldieknek és a büntetett előéletűeknek.[26]

      Dom Pedro 1823-ban összehívta az alkotmányozó nemzetgyűlést, de kis idő múlva fel is oszlatta, arra hivatkozva, hogy az alkotmányozók között felütötte fejét a széthúzás, a pártoskodás.[27] Az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásakor még arról beszélt, hogy „mint alkotmányos monarchia… kardjával védi a hazát, a nemzetet, az alkotmányt…”[28]

Az alkotmányozó nemzetgyűlés munkáját azonban úgy ítélte meg, hogy az olyan alkotmányt készít elő, amely nem szolgálja a nemzet egységét és boldogulását.

      A kortársak azt hitték, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés feloszlatása után Dom Pedro egyszemélyes diktatúrát vezet be. Nem így történt. 1824-ben Dom Pedro alkotmányt tett közzé, amelyben bevezette az alkotmányos monarchiát Brazíliában.

      Az 1824-es alkotmány[29] egy erősen centralizált politikai rendszert hozott létre. A provinciákat a központ a kormányzókon keresztül tudta ellenőrizni. Vianna kiemeli az alkotmány „mobilizációs” (mobilidade) képességét, amely lehetővé tette a későbbiek folyamán, hogy az új törvények miatt ne kelljen alkotmánymódosítást végrehajtani. [30]

Braz Brancato azt emeli ki, hogy az alkotmány oktrojált jellege ellenére pozitív tényezőket is fel tudott mutatni, pl. a polgárjogok tekintetében.[31]

      Az alkotmány egyik legfőbb sajátossága a mérséklő erő (poder moderador) „intézményének” bevezetése. Ennek a későbbiekben a liberálisok által sokat vitatott „intézmény” célja az volt, hogy lehetőséget adjon a császárnak a belső viták – gyakorlatilag diktatórikus – elrendezésére, össznemzeti érdekekre hivatkozva.

      A Poder Moderador – azaz a császár – az alkotmány szerint biztosíthatja a politikai erők közötti harmóniát. „A Poder Moderador szerepét a császár tölti be.” Mint Poder Moderadornak, a császárnak joga van pl.: szenátorokat kinevezni, az országgyűlés határozatait felülbírálni, felfüggeszteni, feloszlatni a képviselőházat („az állam üdve érdekében”), szabadon kinevezni vagy leváltani a minisztereket stb.[32]

      A brazíliai katolikus egyház a gyarmati időszak alatt a korona védelmét élvezte ugyan, de „beépült” a hatalmi rendszerbe, így nem fejlődhetett függetlenül, mint intézmény.[33] A portugál királyok nevezték ki a püspököket, gyűjtötték be a papi tizedet, ők építették a templomokat (vagy magánszemélyek), a pápai iratok előbb Lisszabonba mentek és csak azután (ellenőrzés, jóváhagyás után) Brazíliába. Cserébe viszont a gyarmatokon mindenkinek katolikusnak kellett lenni. Dom Pedro ugyanazokat a jogokat követelte (és kapta meg) a pápától, mint a portugál király.

      Az 1824-es alkotmány 5. paragrafusa a római katolikus vallást a császárság államvallásává tette. A császárság folyamán az egyházat mint „kormányhivatalt” kezelték. A császárság biztosította az egyház működéséhez szükséges anyagi, morális és politikai feltételeket. Cserébe elvárta, hogy a rendszerbe beépült egyház szolgálja, segítse a rendszert (beleértve a rabszolgaság intézményét is). Az egyház egésze az államnak volt alárendelve, de elmondható ez helyi szinten is. Az egyház képviselői, a helyi papok a helyi fazenderóktól függtek.

      A császárság alatt a politikai élet elsősorban a parlamenti csatározásokra korlátozódott. A mexikói liberális – konzervatív éles ellentét itt nem volt jellemző (később a második császárság alatt sem). Ennek főleg az volt az oka, hogy a liberálisoknak és a konzervatívoknak egyaránt hasonló érdekeik voltak. A rabszolgaságon alapuló gazdasági és politikai rendszer fenntartása. Ezért volt éles különbség pl. a liberális gyakorlat és a liberális retorika között. „A liberálisok politikailag forradalmárok voltak, de társadalmilag konzervatívok.”[34]

      Az új császárságot az 1820-as években fontosabb nagyhatalmak elismerték (Anglia már 1825-ben).

      Apja halála után Dom Pedro 1826-ban IV. Pedro néven rövid ideig Portugália királya lett, de lemondott María de Gloria nevű lánya javára. Hazatérve háborúba keveredett Argentínával. A háborúban Brazília elveszítette Cisplatina provinciát (később itt jött létre Uruguay). Közben María királynőt Pedro testvére letaszította a trónról. A belső politikai villongásokba, a szeparatista felkelésekbe és saját családi gondjaiba belefáradt császár lemondott öt éves fia javára és Portugáliába távozott. Az 1831 és 1840 közötti régensséget II. Pedro (1840-1889) trónra kerülése szüntette meg. Dom Pedro a lemondott császár Franciaországban szervezte meg a testvére elleni portugáliai hadjáratot. Bevette Portót, majd 1833-ban végső győzelmet aratott Miguel felett a San Vicente-i csatában. Visszasegítette Maríát a trónra és haláláig María mögött irányította Portugális politikai életét. Tüdőbajban halt meg 1834-ben a Queluz-i palotának ugyanabban a szobájában, ahol született. Egyszerű tábornokként temették el, de 1972-ben, Brazília függetlenségének 150. évfordulóján hamvait „hazaszállították” és São Pauloban temették el.

      Brazíliában tehát békés úton, „vér nélkül” győzött a függetlenség. Ez azt jelentette, hogy a gazdasági és társadalmi viszonyok érintetlenül maradtak.[35] Még annyi változáson sem mentek át, mint a spanyol gyarmatokon. A döntő – és talán az egyetlen – igazi változás az volt, hogy a portugálok helyett immár a politikai hatalom is a brazil ültetvényesek és gazdag kereskedők kezébe került, így ezek hosszú távon érdekeltek voltak az adott (rabszolgamunkán alapozott) gazdasági és politikai rendszer fenntartásában, amelyet a császárság fémjelzett, és amelynek feltétele az ország területi egységének megtartása volt.

 

Kísérlet a császársággal Mexikóban

 

      Mexikó Brazíliával ellentétben osztozott a spanyol gyarmatok többségének sorsában. Hosszú, több mint egy évtizedig tartó függetlenségi háborúban (polgárháborúban) nyerte el függetlenségét a spanyoloktól.[36] A legtöbb latin-amerikai gyarmattól Mexikó még abban is különbözött, hogy itt nem a criollók kezdték a függetlenségi harcot, hanem a Hidalgo vezette indiánok harcoltak a függetlenségért és a criollók a spanyolok mellett maradtak. Az egyház vezetősége is egyértelműen a felkelők ellen foglalt állást. Mexikó érseke Lisana y Beaumont felszólította a híveket, hogy ne csatlakozzanak a forradalomhoz. Hidalgo halála után mások vették át a felkelés vezetését pl.: Vicente Guerrero, Guadalupe Victoria, José Maria Morelos.[37]

      Morelos halála után (1815), bár mindig szította valaki kisebb nagyobb csapata élén a függetlenség lángját, a felkelés apályáról beszélhetünk. A függetlenségi felkelést kezelő elismert vezetők többsége halott volt. A nagy távolságok miatt a még harcoló egységek között nem volt kapcsolat. Ezt a vákumot érezte meg és használta fel saját hatalmi céljaira Agustín de Iturbide. Iturbide a felkelések hírére Mexikóvárosba sietett, ahol felajánlotta szolgálatait a felkelők ellen harcoló alkirálynak. Iturbide 1810 szeptemberében hadnagy, novemberben már kapitány. 1812-ben, mint alezredes üldözi a felkelőket.[38] Igen nagy becsvággyal rendelkezett,[39] felettesei bátor, okos és ügyes katonának tartották. 1815-ben már ő az Északi Hadsereg főparancsnoka.

      A felkelés apálya nem azt jelentette, hogy a függetlenség igénye, a felkelés szelleme is kialudt. Ő maga írja egyik levelében (1820), hogy az emberek a függetlenséget óhajtják és ha lenne valaki, aki a függetlenségi mozgalom élére állna vakon követnék.[40] Iturbide felmérte, hogy 1820/21-ben a spanyolok – az otthoni belpolitikai helyzet miatt nem küldenének több katonát Mexikóba – a felkelőknek pedig már csak egy elismert vezetője (Vicente Guerrero) harcol. Így, úgy látta, ha kiegyezik Guerreróval, ő maga kiálthatja ki a függetlenséget. Guerrero is belátta, hogy meg kell egyezni, ha ez a függetlenség ára.[41]

      Ilyen előzmények után született meg az Igualai Tervezet (Plan de Iguala), amelyben Iturbide a hadsereg nevében kinyilvánítja Mexikó függetlenségét.[42] (Robertson felhívja a figyelmet, hogy az Igualai Tervezet egyedülálló abból a szempontból, hogy nem szidja a spanyolokat, sőt dicséri őket.)[43] Az Igualai Tervezetből kitűnik, hogy Iturbide tudatosan törekedett a társadalmi és gazdasági status quo fenntartására. Nem nyúlt az előjogokhoz, az egyház szerepének megőrzésére (Morelos és Hidalgo egyben az előjogok – fueros – eltörléséért is harcolt). Iturbide tevékenységét áttekintve észrevehető egy egyre tudatosabb törekvés a hatalom legfelső csúcsa felé. Egyértelműen a császárság mellett foglalt állást a Tervezet, amely erre a tisztségre a spanyol VII. Ferdinándot nevezte meg. A Villoro felhívja a figyelmet, hogy Iturbidének az Igualai Tervezettel sikerült maga mögé állítania a kreol oligarchiát, a hadsereg nagy részét. Az Igualai Tervezet a kortársak szerint a három garanciát jelentette a vallás, az egység és a függetlenség garanciáját. Iturbide lett a „három garancia hadseregének” főparancsnoka. Iturbide már nem a Hidaldo és Morelos kezdte népi forradalom vezére volt. A hatalom, a hadsereg, a gazdag kreolok és az egyház kezébe került. Az ún. „írástudó” középosztály pedig elvesztette a reális kontaktust a tömegekkel. „A népi forradalom befejeződött”.[44] A Córdobai Egyezményben az utolsó spanyol alkirály Don Juan O’Donojú is elismeri Mexikót szuverén és független államnak.[45] (Bár később Spanyolország nem ismerte el O’Donojú jogát ennek aláírására). A Córdobai Egyezmény szerint Mexikó alkotmányos monarchia lesz. Megismétli, hogy a trónra VII. Ferdinándot (vagy a spanyol királyi család egy megnevezett tagját) hívják meg. Ha nem vállalja, akkor a mexikói császárság parlamentje (cortese) jelöl ki valakit.

A Córdobai Egyezmény főbb pontjai:

„1. Ezt az Amerikát elismerik szuverén és független államnak és a következőkben Mexikói Császárságnak fogják nevezni.

 2. A császárság kormánya mérsékelt alkotmányos monarchia lesz.

 3. A Mexikói Császárságba uralkodónak először VII. Ferdinándot Spanyolország katolikus királyát kérik fel, ha ő nem vállalja, akkor felkérik … (itt a királyi család többi tagja következik), vagy azt, akit a császárság Cortese megjelöl.

 4. A császár Mexikóban hozza létre udvarát, és itt lesz a birodalom fővárosa…”

 

      Iturbide jól számított, hogy a spanyol uralkodóház semmiképpen sem fogadhatja el a meghívást. Mexikóban pedig az lesz a „legalkalmasabb” a császári trónra, aki a legerősebb katonai erővel rendelkezik. Azaz ő! 1821. szeptember 27-én nagy külsőségek közepette bevonult Mexikóvárosba. A függetlenség ténnyé vált e napon. 1822. februárjában összeült az Alkotmányozó Nemzetgyűlés. Iturbide azonban siettetni akarta az eseményeket. Mivel Spanyolország hivatalosan is közölte, hogy nem ismeri el a Córdobai Egyezményt, a spanyol királyi család meghívása tárgytalanná vált. Szabad volt a császári trónhoz vezető út. 1822. május 19-én Iturbide csapatai és a főváros lakóinak egy része Iturbide házához vonult és azt kiáltotta, hogy „Éljen a császár. Éljen I. Agustín.” Ő mint kiáltványában hangoztatta: „a törvény a nép akarata, semmi sincs afelett.”[46] A kongresszus a koronázás mellett döntött. 1822. július 21-én Iturbide I. Agustín néven Mexikó császára lett.

      Mexikó a függetlenségi harcok kezdetén az akkori Latin-Amerika legnépesebb állama.

 

 

Mexikó lakossága[47]

 

                                                   Félszigetiek                               15.000

                                                   Kreolok                               1.092.367

                                                   Meszticek                               704.245

                                                   Indiánok                              3.676.281

                                                   Mulatt                                     624.461

                                                   Néger                                       10.000

                                                   Összesen:                          6.122.354

 

 

      A lakosságnak azonban csak 5%-a tudott írni, olvasni. Az állandó harcok miatt a katonai költségvetés az állami bevételek felét tette ki 1823-ban.[48] 1821-ben a hadseregben 68.000 katona szolgált (kétszer annyi, mint 1809-ben).[49]

      A gazdasági hatalom a földbirtokosok, a hacendadók kezében volt. A gazdagabb hacendadók tulajdonában akkora birtokok voltak – írta egy kortárs -, „ha kellő módon művelnék, gazdagságban vetekedhetnének egyes európai uralkodókkal”.[50] A hacendadók tulajdonképpen elfogadták Iturbidét, hiszen a status quot képviselte. Ugyancsak elfogadta a császárt az egyház vezetősége, hiszen a „fueros” megtartását jelentette a császárság. Az egyházon beül igen nagy vagyoni különbségek voltak. Ayala azt írja, hogy „az egyház Mexikóban kis létszámú és általában szegény (13.000 fő). A felső egyházvezetők túl gazdagon és luxusban élnek, míg a papok többsége az indián színvonalán. A mexikói érsek és néhány püspök évi jövedelme viszont 100-130.000 peso”.[51] Bár az egyházi vagyont a kortársak sokra becsülték, de ez főleg tárgyiasult vagyon volt (templomok stb.). A középrétegek száma a XIX. század elején csekély, kereskedők, bányatulajdonosok, a tudomány emberei, újságírók alkotják. Ők többnyire liberális és republikánus nézeteket vallottak. A lakosság többségét kitevő indián népesség igen nagy szegénységben és tudatlanságban élt. Többek szerint a császár a nemzeti szuverenitás egyfajta biztosítéka volt. A spanyol támadás veszélyének elmúltával (1823) azonban kiderült, hogy a császár senkit sem képviselt igazán. A gazdagabb kereskedők, a hacendadók számára egyfajta biztosíték volt a status quo védelmében de amikor kiderült, hogy a hadsereg korántsem áll mellette egységesen, a császárság súlytalanná vált. Iturbide tehát nem számíthatott a hadsereg egészére. A hadsereg, hangsúlyozni kell, a nagy létszámú hadsereg, igen sok pénzbe került. A polgárháborúban kifáradt, gazdaságilag leépült országban pénzt előteremteni csak külföldi kölcsönnel lehetett. Az államadósság nőttön-nőtt. A hadsereget Iturbide nem volt képes fenntartani. Elmaradoztak a fizetések, a zsold késve, vagy egyáltalán nem érkezett meg. A hadsereg egyes vezetőiben már ekkor felmerülhetett, hogy „ki az az Iturbide?” Csak egy közülük. Akkor bármelyikünk lehet császár. Iturbide értelmiségi ellenzéke az alsó papság és az ún. ügyvédek közül került ki. Ez utóbbi azonban két részre szakadt. Az egyik az ún. Borbonisták (akik továbbra is a Bourbon családból származó császárral számoltak Iturbidével szemben pl.: Lucas Alamán) és a republikánusok.[52] Iturbide megpróbált diktatórikus eszközökhöz nyúlni. A liberális szellemű és őt támadó lapok munkatársait letartóztatta. A kongresszusból ugyanerre a sorsra jutott 19 képviselő. Majd október végén feloszlatta a kongresszust. Ez az autokrata intézkedés jó ürügy volt az Iturbide ellenes tiszteknek a császár elleni fellépésre. 1822 decemberében Antonio López de Santa Anna lázadása jelentette a legfontosabb kihívást a császár számára.[53] Santa Annához csatlakozott Guerrero és Guadalupe Victoria is. A felkelés bevallott célja a kongresszus, mint legfelső hatalmi szerv visszaállítása, következésképpen a császárság intézményének eltörlése volt. Most derült ki, hogy Iturbide mennyire légüres térben mozgott. A császárságot senki sem mentette meg. Iturbide 1823-ban lemondott és külföldre távozott. Mivel Mexikóvárosból olyan hírek érkeztek a száműzetésben lévő ex-császárhoz, hogy ott állandósult a politikai káosz, a „győzők” vetélkedése, Iturbide elhatározta, hogy visszautazik Mexikóba. Ez azonban nem lett egy Napoléon dicsőséges visszatérése. Amint mexikói földre ért, letartóztatták és rögtön ki is végezték (1824. július 19-én). Hamvait 1838-ban Mexikóvárosban a Katedrálisban helyezték örök nyugalomra.

      Az 1824-es alkotmány Mexikóban visszaállította a köztársaságot.

      Brazil „kollegájához” hasonlóan Iturbide is bizonyára azt tervezte, hogy egy olyan alkotmányt ad Mexikónak, amely biztosítja az alkotmányos monarchiát. A brazil császárnak azonban volt elég (katonai) ereje, tekintélye, hogy szétoszlassa az alkotmányozó nemzetgyűlést, amikor az – meglátása szerint – neki kevésbé tetsző irányban (pl. túlzottan liberális irányba) kívánt eltérni. Iturbide ezt nem tehette meg, hiszen őt magát távolították el. És nem csak őt, de rendszerét, az alkotmányos monarchiát is eltávolították, Mexikóban 1823-ban győztek a köztársasági erők, így az 1824-es alkotmány a köztársaság és nem a monarchia alkotmánya lett.

      Az 1824-es alkotmány[54] legfontosabb feladatának tekintette, hogy kinyilvánítsa Mexikó függetlenségét. (Artículo 1.: A mexikói nemzet örökre szabad és független a spanyol és bármely hatalom kormányától.) A harmadik paragrafus kimondja, hogy „a mexikói nemzet vallása most és örökké a római katolikus vallás. Az állam igaz és bölcs törvényekkel védi és megtilt minden más vallás gyakorlását”. Ez az utóbbi félmondat sokak szerint a bevándorlás gátját jelentette a protestáns területekről. A negyedik paragrafus szerint Mexikó köztársaság. A továbbiakban kimondja, hogy a törvényhozó hatalom a Kongresszus, amely két részből áll: a képviselőházból és a szenátusból.

      Az 1824-es brazil és mexikói alkotmány mintája az USA 1789-es alkotmánya volt. A mexikói – köztársasági alkotmányként – természetesen lényegesen jobban támaszkodott az USA 1789-es alkotmányára. Az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai úgy gondolhatták, hogy ha az USA-ban olyan jól bevált az alkotmány, akkor bizonyára náluk is. Nem vették figyelembe, hogy más politikai és társadalmi közegben más és más feladata van az alkotmánynak.

      Az 1824-es mexikói alkotmány nem volt olyan pragmatikus, mint az angolszász alkotmány, ellenkezőleg, inkább egy ideológiai dokumentáció volt – véli a történész.[55] A tagállamok nagy autonómiát kaptak, a centralizmus szinte kizárólag az elnökben öltött testet. Ez az alkotmány inkább az alkotók vágyához, mint a mexikói realitáshoz volt igazítva. Ezt a véleményt nem csak a konzervatívok, hanem a későbbi liberálisok és pozitivisták is vallották. A fentieket bizonyítja, hogy amikor szükség lett rá, kevesen akarták és még kevesebben tudták megvédeni az alkotmányt, így az nem tudta betölteni társadalmat szabályozó szerepét, mint pl. a brazil 1824-es alkotmány.

      A császárság bukása utáni évtizedeket Mexikóban a liberálisok és a konzervatívok közötti véres, évtizedekig tartó polgárháború jellemezte. A polgárháború váltakozó sikerrel járt, de amelyből végül 1867-ben a liberálisok kerültek ki, győztesen.

      Témánk, a császárság szempontjából érdemes felfigyelni arra, hogy milyen tanulságot vontak le a császárság (nem Iturbide) hívei az első mexikói császárság bukásából. Lucas Alamán a konzervatívok egyik vezéregyénisége már 1846-ban felvetette, hogy Mexikón csak egy monarchia segíthetne. De ennek a monarchiának a császára nem lehet mexikói, mert akkor ismét több caudillo „jelentkezne” és ez polgárháborúhoz vezetne. Külföldi királyi családból kell választani császárt. Mégpedig egy erős hatalom által támogatott császárt. Mégpedig egy erős hatalom azért kellene, mert csak az tudná megvédeni Mexikót az USA terjeszkedésével szemben. (Ez a gondolat valósul majd meg az 1860-as években Habsburg Miksa francia segédlettel való trónra ültetésével). Amíg a leendő császár személyét kiválasztják, addig is egy erőskezű elnökre van szükség, aki megteremti a belső békét, és előkészíti a „talajt” a császárság számára. Ezért is hívta vissza Alamán Santa Annát az emigrációból, hogy tegyen rendet. Ezt szolgálták Alamán követelései Santa Annával szemben: 1. a katolikus vallás megőrzése; 2. megszüntetni a föderációt és a nép részvételével történő választásokat; 3. új területi beosztás, amely eltörli a jelenlegi (tag)államokat; 4. egy haderő, amely képes megfékezni a banditizmust és biztosítani az utak biztonságát; 5. a kongresszust fel kell váltani kis létszámú tanácsokkal.[56] A második mexikói császárság azonban – más okok miatt, mint az első – szintén kudarcra lett ítélve.

 

      Összegzésként megállapítható, hogy Brazíliában a császárság intézménye bevált, mert meg tudta védeni az ország területi egységét, biztosította a gazdasági és politikai elit hatalmát, megőrizte a status quot, megmentette az országot egy fegyveres függetlenségi harctól, biztosította a rabszolgaság fenntartását.

      Mexikóban Iturbide császárságára egyszerűen nem volt szükség. Nevezhetnénk egy ad hoc császárnak, hiszen nem volt olyan társadalmi réteg, amely hosszú távon a császársághoz akarta kötni prosperitását. Az hacendadók elfogadták a status quo miatt, de céljaiknak egy konzervatív köztársaság épp úgy megfelelt. Volt még egy „gond” Iturbidével. Példát mutatott arra, hogy egy katona milyen könnyen elérheti a legfelső hatalmi rangot. Ez a példa pedig (mint későbbiekben látjuk) arra ösztönözte a katonatiszteket, hogy a hadsereg egy részének támogatásával ők is megpróbálják a politikai karriert.

Amíg a legfelső hatalom Brazíliában hosszú időre stabilizálódott, Mexikóban éppen a függetlenség kivívása, a stabilitásra tett rövid életű kísérlet kudarca után indult meg az ádáz harc a hatalomért, amelyet közel négy évtizeden át a liberálisok és konzervatívok élet – halál harca jellemez.

 

 

Jegyzetek