Szilágyi István:
„Egy világ vagyunk”

A demokratikus Spanyolország és Portugália „birodalmi” politikája

      A klasszikus értelemben vett gyarmatbirodalmak kialakulása, tündöklése és bukása a XVI. és a XX. által határolt félévezred történelmének elválaszthatatlan részét képezi. Az eseménysor kezdetét a XV-XVI. századi nagy földrajzi felfedezések, a változó intenzitású és tartalmú európai expanzió, az első globalizációs hullám kibontakozása(1),az egységes világgazdasági rendszer kialakulása (2), valamint a portugál és spanyol gyarmatbirodalom létrejötte jelenti. A XVIII. század utolsó harmada az USA megszületésével első világtörténelmi csapásást mérte az európai hegemóniára épülő gyarmati rendszerre. Az 1820-as évtized Latin-Amerika államainak függetlenedését, a portugál és spanyol uralom végét jelentette. A második világháborút befejezését közvetlenül követő tíz esztendőt Ázsia ébredése, az 1960-as éveket az afrikai kontinens önálló államainak megszületése jellemezte.

    A belga, a brit, a francia, a holland, a portugál és a spanyol gyarmatbirodalom megszületése és széthullása térben és időben, dimenziójában és tartalmában egyaránt jelentős eltéréseket mutat. A volt gyarmatok és gyarmattartók viszonyát a dekolonizációs folyamatok jellegzetességei, külső és belső feltételei, az adott nemzetközi helyzet, a politikai és kormányzati rendszerek, valamint az államberendezkedések sajátosságai jelentős mértékben meghatározták és befolyásolták. Jelen tanulmány a huszadik század hetvenes évtizedének második felében született két ibériai - félszigeti új demokrácia korábbi gyarmataival kialakított kapcsolatait mutatja be.

    Portugália a szegfűk forradalmát (1974 április 25) követően, Spanyolország Franco tábornok halála után (1975 november 20) lépett a diktatúrával való szakítás és a demokratikus átalakulás utjára.(3).

     Portugália öt évtizedes, Spanyolország negyven esztendős, a második világháborút követő demokratizálódási hullámot túlélő tekintélyuralmi rendszert hagyott maga mögött. Portugália a NATO alapító tagja volt, Spanyolország 1982-es belépése után 1986 májusában  integrálódott az Észak Atlanti Szerződés Szervezetébe(4).A két ország együttes tárgyalási folyamat keretében félperifériális térségként 1985 júniusában csatlakozott az 1992 óta Európai Unióvá alakult Európai Gazdasági Közösséghez(5).A történelem során ezernyi szállal egymáshoz kapcsolódó két állam harmadik világ politikája uniós keretekben a latin-amerikai kontinensen talált egymásra.(6).Utolsó gyarmatait 1898-ban elveszítő Spanyolország számára az új demokrácia megteremtésének időszakában a latin-amerikai térséggel kialakított kapcsolatai szempontjából a francoista múltból örökölt hispanizmus gondolatkörével és felfogásával való szakítás, a szubkontinens népei bizalmának visszaszerzése, valamint a kulturális és gazdasági jelenlét fokozása  bizonyult a legfontosabb feladatnak. Portugália esetében az új demokrácia megteremtésének éles belpolitikai küzdelmei összekapcsolódtak a dekolonizáció folyamatával. Az anyaországnál tízszer nagyobb afrikai gyarmatbirodalom elvesztése a heves politikai ingamozgások időszakában a nemzeti önbecsülés és önértékelés jelentős mértékű megtépázásával is járt.

  A huszonegyedik század kezdetére Spanyolország a népek nemzetközi koncertjének megbecsült tagja, kulturális nagyhatalmi státusszal rendelkező, az Európai Unióban, a Mediterrán- térségben és Latin-Amerikában önálló szerepre vállalkozó regionális európai középhatalom lett. A demokratikus Portugália ugyanakkor Brazília és volt afrikai gyarmatai körében szervezte újjá és nyerte vissza szellemi-politikai befolyását.  

1. A demokratikus Spanyolország külpolitikáját meghatározó tényezők

a.) Történelmi múlt, hispán hagyományok, hispanizmus

            A spanyol külpolitikának Kolombusz Kristóf 1492-es első útja és az egységes világgazdasági rendszer létrejötte óta egyik legfontosabb referencia pontja Latin-Amerika volt.

            A történelem folyamán ez a viszony számos változáson ment át. A XVI-XVII. században a kiterjedt és központosított gyarmatbirodalom révén a világ egyik vezető hatalmává vált a Kasztília és Aragónia összefogásából megszületett spanyol királyság. I. Károly, II. Fülöp és örököseik birodalmában sohasem nyugodott le a nap. A spanyol királyság 1580 és 1640 között a Portugália fölötti uralmat is megszerezte. Az aranyszázad szellemi-kulturális csillogása (1560-1660), a gyors növekedés, a látszólag eredményes adminisztratív központosítás, a törökök fölött aratott lepantói diadal átmenetileg elfedték és feledtették a madridi rendszer strukturális gyengeségeit, sérülékenységét; Az eredeti tőkefelhalmozás elmaradását, a viharos gyorsasággal erősödő versenytársak – Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia – gazdasági, politikai és katonai megerősödését, a latin-amerikai alkirályságok anyaországgal szembeni önállósodási törekvéseit, s magának az ibériai-félszigeti központi területeknek a belső gyengeségét, szervetlen fejlődését, széttagoltságát, széthúzását, „elgerinctelenedését”. A kontinens országainak függetlenné válásával megszűnt a birodalmi díszlet, s a Madridi Kormányzat területileg kiszorult a térségből. Spanyolország évszázadokon át gyakorolt gazdasági - társadalmi - politikai-szellemi befolyását Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok vette át. Latin-Amerika az 1828-1898 közötti „zűrzavaros évtizedek” időszakában átmenetileg kikerült a belpolitikai problémákkal küszködő, nagyhatalmi státuszát elveszítő Spanyolország figyelmének középpontjából.

            A történelmi vereség hatására az ország bezárkózott, befelé fordult, magába mélyedt. Ebből a Miguel Unamuno majd José Ortega y Gasset által oly hevesen és elkeseredetten ostorozott tragikus életérzésből és ensimismamientoból (magába mélyedésből), letargiából Spanyolország két utolsó latin-amerikai gyarmatának, a Fülöp-szigeteknek és Kubának az 1898-as elvesztése lendítette ki, rázta fel az országot.

            Joaquin Costa és követői, az újjászületés, a regeneracionismo mozgalmának a hívei és tagjai voltak az elsők, akik rádöbbentek és a spanyol társadalmat, a döntéshozó politikai elitet és az értelmiséget is rádöbbentették a helyzet tarthatatlanságára, az elodázhatatlan társadalmi reformok fontosságára.(7)

            A Spanyolország fáj, a Spanyolország Európa egyik beteg embere állapotnak a leküzdése a helyzet a feladatok és a világról alkotott kép átértékelésére, Hispánia szerepének újradefiniálására kényszerítette - késztette a politikusokat. A nemzetközi politikai élet peremvidékére szorult-szorított ország előtt külpolitikai súlyának visszaszerzésére, a mediterrán szubrégión túlmutató középhatalmi szerep megszerzésére egyetlen út bizonyult járhatónak: latin-amerikai kulturális és politikai pozícióinak és befolyásának erősítése. "1898-tól valójában megerősödött az az érzés, - olvashatjuk Celestino del Arenal elemzését - hogy spanyolnak lenni amerikai dimenzió nélkül olyan, mintha egyik létfontosságú végtagunkat amputálták volna."(8)

            A gazdasági, társadalmi, politikai válságtól gyötört ország önmagára találásához a virágba boruló spanyol kultúra ezüstkorának szellemóriásai is jelentős mértékben hozzájárultak. A spanyol irodalom és tudomány hírnevét a huszadik század elején José Echegaray (1905) és Jacinto Benavente (1924) drámaírók irodalmi Nobel-díja,(9)Santiago Ramon y Cajal orvosi Nobel-díja (1906) elsősorban azonban a magyar Nyugat mozgalmának célkitűzéseivel és törekvéseivel rokon vonásokat mutató, Miguel de Unamuno, Pio Baroja, Azorin, Ramón del Valle-Inclán, Angel Ganivet, Ramiro de Maeztu és Antonio Machado nevével fémjelzett  98-as, illetve a José Ortega y Gasset szellemi befolyását érvényesítő 1914-es nemzedék öregbítette.(10)Az ezüstkor (1895-1936) kulturális kisugárzásának hatására a világ újra felfedezte Spanyolországot. Spanyolország pedig ismét bízni és hinni kezdett önmagában. A 98-as és a 14-es generáció az Európához való tartozás érzésének tudatosítását, intézményesítését, az azzal együtt járó modernizációt ("europaizációt"), valamint a kormányzati külpolitikai törekvések által felkarolt és támogatott, a történelmi múlt hagyományain, az azonos nyelv és kultúra közösségén alapuló hispán világ újrafelfedezését és az együvé tartozás érzésének újjáélesztését tekintette feladatának.

            A kezdeti lendületet, a szellemi pezsgést és újjászületést, a világra nyitott demokratikus orientációt azonban hamarosan maga alá temette a politikai diktatúra hulláma. Az első világháború vészterhes esztendeit forradalmi megrázkódtatások, 1923-1930 között Miguel Primo de Rivera önkényuralma, rövid életű köztársasági kísérletek, majd az 1936-1939 között zajló véres polgárháború és Francisco Franco harminchat éves országlása követte. A liberális-demokrata ihletésű, a páneurópai és a pánamerikai elképzelések és mozgalmak célkitűzéseivel rokonságot mutató, Latin-Amerika felé forduló hispanizmust, hispán gondolatkört a diktatúra a saját belpolitikai céljai szolgálatába állította.

            A Hispán Nemzetek Közösségére történő hivatkozás, az azzal kapcsolatos hivatalos lépések és annak intézményesítése a tiszta eszméket az autoritárius berendezkedés egyik rendszerstabilizáló, legitimáló tényezőjévé kívánta tenni.

            A liberális újjászületés mozgalma által életre hívott hispánamerikanizmus (hispanoamericanismo) eredeti funkciója az eluralkodó pesszimizmus leküzdése, Spanyolország valamennyi hazafias csoportjának, rétegének, osztályának új nemzeti akcióban történő egyesítése volt egy sajátos messianisztikus külpolitikai vállalkozás jegyében. Alapját Spanyolország és a latin-amerikai népek között fennálló nyelvi, kulturális, történelmi, vallási és civilizációs identitás képezte.

            A mozgalom, amelyben hamarosan döntő pozícióba kerültek a konzervatív elképzelések, elsősorban az értelmiséget jellemző nyugtalanságot demonstrálta. Létrejötte egyéni kezdeményezés eredménye volt. A hivatalos szervek sokáig nem mutattak kellő érdeklődést iránta. A mozgalom elindítói Spanyolország elvesztett nemzetközi presztízsét szerették volna visszaállítani, s ezt az integrált hispán világ keretei között képzelték el. Úgy vélték, hogy megakadályozhatják az USA által támogatott pánamerikanizmus előretörését.

            A kezdeményezés állami felkarolására az első világháború időszakában, majd az azt követő évtizedekben került sor. Elsődleges célja a XIX. század végéig érvényesülő spanyol külpolitikai visszafogottság, visszahúzódás, a korszak legkiemelkedőbb konzervatív politikusának Cánovas del Castillonak a nevéhez fűződő recogimiento koncepciójának és irányvonalának a feloldása, felváltása volt.

            Ennek jegyében 1918 júniusában október 12-ét, Amerika felfedezését nemzeti ünnepnek, a hispánság napjának (Dia de la Raza) nyilvánították. 1929-ben Sevillában megrendezték az első Ibéramerikai Kiállítást. Az időközben jelentős tartalmi változásokon átment hispanizmus Miguel Primo de Rivera külpolitikájának is egyik tengelyét képezte. A katalán származású caudillo időszakában a kereszténység és a humanizmus eszméi mellett elsősorban Spanyolország egyetemes és lelki küldetését hangsúlyozták.

            Az 1930-as évek elején került sor a Franco-rendszer által is preferált hispánság tartalmának új meghatározására. Ezt az Acción Española (1931-1937) című folyóirat köré csoportosuló szélsőjobboldali politikusok dolgozták ki. Koncepciójukat az 1930-ban elűzött diktátor fia, az olasz fasizmussal szellemi rokonságot mutató Falange Española alapítója és vezére José António Primo de Rivera is átvette. Felfogása szerint - s ez vált a francoista külpolitika egyik fontos elemévé - Spanyolország nemzetközi küldetése, egyetemes rendeltetése hajdanvolt birodalmának visszaállításában áll. Ennek a nemzeti szocializmus eszméivel, a katolikus hagyományokkal és az ország messianisztikus elhivatottságával kell párosulnia. Spanyolország így szerezheti vissza az Európában és a világban betöltött, ám időközben elveszített hatalmi szerepét és pozícióját.

            Elemzők jelentős csoportja a 98-as nemzedék egyik tagját, Ramiro de Maeztut is kapcsolatba hozza a hispánság szélsőjobboldali koncepciójával. Maeztu 1934-ben publikálta a Hispánság Védelme (Defensa de la Hispanidad) című könyvét.(11) Ő azonban Spanyolország messianisztikus szerepét egy spirituális birodalom megteremtésében látta.(12)

            A második világháború befejezése után a spanyol kormány külpolitikájának négy prioritása volt: Európa, Észak-Afrika, az Egyesült Államok és Latin-Amerika. A Franco-rendszer kontinensünkön általános elutasítással találkozott, s 1953-ig az Egyesült Államokkal és a Szentszékkel kötött szerződésekig a teljes külpolitikai elszigetelődés állapotába került(13)Figyelme ezért ismét Latin-Amerika felé fordult. Az 1940-ben létrehozott Hispánság Tanácsa (El Consejo de la Hispanidad) helyett 1945-ben felállította a demokratikus átmenet időszakáig, 1977-ig működő Hispán Kulturális Intézetet (Instituto de Cultura Hispánica), amelynek legfontosabb feladata az akkor érvényes spanyol kulturális külpolitika szervezése, irányítása és szolgálata volt.(14) Céljai között szerepelt a Brit Nemzetközösséghez hasonló Hispán Nemzetek Közössége (Comunidad Hispánica de Naciones) régi álmának megvalósítása. Az Amerikai Egyesült Államokkal való viszony 1953-as rendezését követően azonban a francoista külpolitikában a pánamerikanizmus ellenes tevékenység szinte teljesen eltűnt. Spanyolország új szerepét a hispán testvériség, közösség, faj Madridi Kormányzat érdekeit szolgáló szellemi-kulturális védelmében látták. Latin-Amerika különböző országaiban létrehozták a Hispán Kultúra Amerikai Intézeteit (Institutos de Cultura Hispánica de America). Segítették a latin-amerikai népek meghatározott szempontok szerinti kölcsönös megismerését. Ösztönözték a kulturális cseréket, és koordinálták a köz és magán támogatásokat.

            E felfogás szerint a kereszt jegyének védelmében Spanyolországnak Európa és Amerika között a híd szerepét kell betöltenie. Alberto Martin Artajo külügyminiszter 1954. október 12-én a hispánság napján felvetette a kettős állampolgárság bevezetésének lehetőségét is. A viszony mégsem normalizálódott igazán Latin-Amerika országaival. Részben Spanyolország nemzetközi elszigetelődése és az anyagi eszközök hiánya miatt, részben mert a spanyol külpolitika megmaradt a puszta retorika szintjén, részben a szelektíven alkalmazott és átideologizált kulturális külpolitika okán, s nem utolsósorban a rezsim antidemokratikus jellege miatt. Ez utóbbi tényező azzal a következménnyel járt, hogy a Külügyminisztérium Plaza de Santa Cruz téri épületében a bipoláris nemzetközi rendszer keretei között nem voltak képesek tolerálni a spanyol kormányétól eltérő politikai értékeket és politikai berendezkedéseket. A helyzet 1957 és 1969 között Fernando María Castiella külügyminisztersége idején némiképp megváltozott. Számára Latin-Amerika és a hispán világ egy megoldandó külpolitikai problémát, nem pedig a megszépítő múlt ködébe vesző misztikus történelmi kihívást jelentett. Enrique Tierno Galván az 1960-as 1970-es évtizedek belső demokratikus ellenzékének vezére, a kiváló politikai filozófus és gondolkodó, Spanyolország Európai Közösséghez csatlakozása idején Madrid polgármestere a következőképpen értékelte Fernando María Castiella tevékenységét: "A Castiella által képviselt külpolitika általában véve a spanyol társadalom törekvéseit tükrözte és ellentmondásba került a spanyol politikai intézmények tartalmával."(15)

Összegezve: a francoizmus kezdettől fogva intézményesítette és hivatalos külpolitikájává részévé tette az autoritárius jellegzetességeket hordozó hispanizmust. "Ebben a formában - fogalmaz Celetino del Arenal - a francoizmus időszakában az ibéramerikai politika és azzal együtt a Hispánság és a Hispán Nemzetek Közössége mindvégig irreális, ellentmondásokkal teli és a francoizmus saját nemzeti érdekeinek alárendelt volt…, amelyben a retorika sokkal fontosabb szerepet játszott a tartalomnál… Amit a francoizmus soha nem tudott feladni, az a totalitárius jellege volt."(16)

b.) Az ország geopolitikai helyzete és fejlettsége

            Spanyolország három kultúra keresztútján, tengerek övezetében helyezkedik el. Az Ibériai félsziget geopolitikai értelemben hidat képez Európa és Afrika, a Mediterráneum és az Atlanti térség között. Spanyolország földrajzi szempontból kontinensünk nyugati peremén található, ezért voltak olyan periódusai a történelemnek, amikor a kereskedelmi útvonalak megváltozása, áthelyeződése, valamint az ország inadekvát gazdaságpolitikája következtében kikerült a fejlődés és a gazdasági kapcsolatok fő áramából. A huszadik század utolsó harmadában, és a harmadik évezred hajnalán ezek a problémák megoldódni látszanak. Az 1970-es évtized második felétől politikai és gazdasági értelemben is internacionalizálódott, modernizálódott, európaizálódott az ország. 2004 végére az egy főre jut GDP értéke már elérte az Európai Unió átlagának 83%-át. Akik Spanyolország elmúlt évtizedekben tapasztalható dinamikus fejlődését, felzárkózását figyelemmel kísérték - s ezek közé tartozik a jelen írás szerzője is- állítják, hogy a GDP-vel, a vásárlőerővel stb. összefüggő szokásos adatok száraz felsorolása nem ad hű képet a hispán társadalom utolsó negyedszázadban végbement hatalmas változásairól. A spanyolok életfelfogása, életszemlélete, életminősége, önbizalmának külpolitikai téren is megnyilvánuló megnövekedése, az egymást követő madridi kormányzatok nemzetközi szerepvállalása, ténykérdés. Megítélésünk szerint Spanyolország az új évezred egyik siker országa és az Európai Unión belül a gazdasági és szociális kohézió elvének és gyakorlatának következetes védelmezőjeként Magyarország egyik legfőbb stratégiai szövetségese lehet. Érdemes tehát az elmúlt negyedszázad kemény munkájának eredményeképpen az ország külpolitikájára komoly következményekkel járó néhány számadatra felhívni a figyelmet. A negyven milliós Spanyolország a világ népességszám szerinti huszonharmadik, Európa ötödik legnagyobb állama. Természeti és ásványkincsekben, turisztikai, kulturális és történelmi látványosságokban, értékekben a világ egyik leggazdagabb országa. Emiatt jelentős migrációs hullámmal kell számolnia. A legális bevándorlók száma 2002 elejére elérte az egy millió főt. Spanyolország nyitott országgá vált. Nemzeti jövedelmének 60%-át a külkereskedelmi forgalom adja. A világ hatodik nettó közvetlen működő tőke befektetője! A spanyol tőkekihelyezések 2000-ben elérték a 62 milliárd pesetát. Ez az előző évhez képest 242 százalékos emelkedést jelentett. Spanyolországot a külső nettó tőkebefektetések nagysága tekintetében csak Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Franciaország, Németország és Hollandia előzik meg. A spanyol tőkekivitel mintegy fele Latin-Amerika legfejlettebb országainak stratégiai ágazataiba - energia, hírközlés, szolgáltatások, bankrendszer, közlekedés - áramlik.(17) Spanyolország a világ tizenegyedik tőkebefogadó országa. Nemzeti jövedelmének nagysága a világ tizedik helyére kvalifikálja.(18) 2001-ben a 102 milliárd peseta külföldi spanyol tőkebefektetés elérte a belső hazai össztermék 10%-át. Tizenkettedik a világon a segélyfolyósító országok, nyolcadik az ENSZ költségvetéshez hozzájárulók sorában. A kulturális ipar bevétele a gyógyszer és vegyipar arányát meghaladva a nemzeti jövedelemhez 4,4%-al járul hozzá. A spanyol nemzetközi elterjedését tekintve a világ második legnagyobb nyelve. "Cervantes királysága" 400 millió ember számára jelent anyanyelvet. Már az Egyesült Államokban is több mint 30 millióan beszélik a castellanot. Brazíliában pedig nemrég tették kötelező nyelvvé az iskolákban.(19)

            Természetesen minél kisebbek egy ország belső erőforrásai annál nehezebb az önálló és alkotó külpolitika folytatása. Spanyolország ebből a szempontból közbülső helyet foglal el. A 3904 km hosszú tengeri határral rendelkező királyság az újkor kezdetén négy kontinens szervezőjeként lépett fel. Másfél évszázad multán ezt a szerepét elvesztette, mivel nem rendelkezett elegendő eszközzel kiterjedt gyarmatbirodalmának fenn- és megtartására. Geopolitikai és stratégiai helyzetének reális értékelése eredményeképpen a huszadik század utolsó harmadában, a demokratikus Spanyol Királyság megteremtésének időszakában jutott el valóságos helyének, egy korszerű regionális, több kontinensre kiterjedő érdekeltséggel rendelkező fenntartható regionális középhatalmi státusz megtalálásához.

c.) Belpolitikai viszonyok és államfejlődés

            Stabil, kiszámítható, racionális és a nemzeti érdekeket rugalmasan érvényesítő külpolitika stabil, kiszámítható, racionális, demokratikus és toleráns belpolitikai viszonyokat tételez fel. A Franco-rendszer esetében azonban ezek a tényezők alapvetően hiányoztak. A demokratikus átmenet időszakáig(20) a stabilitást és a kiszámíthatóságot a hajlíthatatlan merevség, a nemzeti érdekek érvényesítését a retorika, s rövid hullámzó periódusoktól eltekintve a befelé fordulás, a bezárkózás, s a külkapcsolatokban is a bizalmatlanság jellemezte. A diktatúra mindvégig megőrizte tekintélyuralmi és kizáró jellegzetességeit és elutasította a demokratizálódási folyamatot. Mindezek a tényezők a Franco-rendszer nemzetközi elszigetelődéséhez vezettek. A spanyol külpolitikát az 1976-ot megelőző periódusban Juan Carlos Pereira nagy visszhangot kiváltó elemzése szerint(21) a diszkontinuitás, az instabilitás, az irrealizmus, az inkoherencia, a koordinálatlanság, az irracionalitás, az oda nem illő elemek beiktatása, a rugalmatlanság és sok esetben maguknak a döntéshozóknak, vagy a külpolitikát megvalósító szerveknek, intézményeknek az érdektelensége jellemezte. Diszkontinuitás volt tapasztalható az egymást követő rendszerek és kormányok által aláírt szerződések, nemzetközi egyezmények elismerése, fenntartása és betartása terén. Ez a körülmény instabillá, kiszámíthatatlanná tette a spanyol külpolitikát. Irrealizmus jellemezte a nagyhatalmi státusz, nagyhatalmi szerep visszaszerzésére irányuló erőfeszítéseket. Az ezzel kapcsolatos akciók sem képeztek szerves egységet. A Franco-korszakban a kereszténység és a Nyugati világ védelmének jelszava nem bizonyult megfelelően használható stratégiai irányvonalnak. A Külügyminisztérium és a külpolitikai kérdésekkel foglalkozó intézmények gyakori szervezeti átalakítása és a végrehajtott személycserék inkoherenciához, koordinálatlansághoz vezettek. XIII. Alfonztól kezdve, a köztársasági elnök Manuel Azañan át, Franco tábornokig a spanyol külpolitika egyik jellegzetes jegyévé váltak a hatáskörünket túllépő, rögtönzött, átgondolatlan akciókat foganatosító, s a végső döntéseket a választott és szakértői testületek helyett saját maguknak fenntartó államfői beavatkozások.

            Az 1939-1975 közötti időszakban különösen feltűnővé vált a külpolitikai kezdeményezőkészség hiánya, amely részben a rezsim születésének "eredendő bűnével" is magyarázható. A nemzetközi viszonyok nem kellő ismerete, az ellenség és barát Carl Schmitti koordinátarendszerében való leegyszerűsített külpolitikai gondolkodásmód, a diktatúra nemzetközi elutasítása az elszigeteltség, a marginalizálódás és a bezárkózás tudatát erősítette.

            A spanyol külpolitika működését a retorika, a szépen mondás művészete, a valóságos folyamatok elemzése helyett a jogászkodás, a rögtönzések, a diplomáciában járatlan személyek pozícióba helyezése, a hozzá nem értés, az eszközök az egyértelmű külügyminisztériumi utasítások, irányelvek hiánya jellemezték.

            Francisco Aldecoa Luzárraga a spanyol külpolitika 1945-1984 közötti négy évtizedének áttekintése során(22) a Franco-rendszer politikai és kulturális nemzetközi elszigetelődése kapcsán a következő tényezőkre hívja fel a figyelmet. A Franco-rendszer nemzetközi elszigeteltsége 1951 után oldódni kezdett. Az ENSZ Közgyűlése 1950 végén visszavonta 1946-os, Spanyolországot elítélő határozatát, melyben a világszervezet tagországait nagyköveteik, illetve követeik madridi visszahívására szólította fel. 1953-ban sor került a Vatikánnal kidolgozott konkordátum, és az Egyesült Államokkal kötött szerződéscsomag aláírására. 1955 decemberében Spanyolország újra az ENSZ tagja lett.(23) Roberto Mesa nem túl hízelgő összegzése szerint: "Mindent, amit a francóizmus nemzetközi terén megszerezhetett, 1955-ben megkapott: a Szentszékkel való kapcsolatok normalizálása és a szégyenlősen szoros viszony az USA-val (1953). Más országok csoportjával együtt belépés az Egyesült Nemzetek Szervezetébe (1955). A többi: néma csönd. Nyugat-Európa (a közösség politikai szélárnyéka); a nyugati védelmi rendszer (NATO); Gibraltár visszaszerzése (a kapu sajnálatos lezárásának epizódja); dekolonizáció…" (24)

            Aldecoa szerint a 60-as évtizedben Fernando María Castiella külügyminisztersége idején három belső és egy külső (a békés egymás mellett élés korszaka) tényező miatt került sor Spanyolország nemzetközi társadalomba történő visszatérésére és a nemzeti érdekek hatékonyabb külpolitikai érvényesítésére. A belső tényezők között első helyre az ország gazdasági teljesítményét teszi. 1960 és 1975 között Hispániában a bruttó nemzeti össztermék évi átlagban 6,8%-al nőtt.(25) Második helyen a nyugati demokráciákra formailag emlékeztető intézményi átalakításokra hivatkozik. Harmadik helyen Castiella külügyminiszter dolgozatunk korábbi részében már elemzett tevékenységét említi. Hozzáfűzi még: a Castiella korszak tizenkét éve (1957-1969) az addig követett merev kül- és belpolitikai gyakorlattal való szakítást jelent. Felerősödtek a spanyol kulturális külpolitika Latin-Amerika felé irányuló akciói is. Aldecoa úgy gondolja, hogy a hatvanas évek spanyol külpolitikai törekvéseiben és a demokratikus Spanyolország külpolitikai irányultságában a kontinuitás bizonyos jegyei is felfedezhetők.

            E vélekedés közvetett cáfolatával találkozunk Rafael Grasa Hernández írásának(26)olvasása közben. A nemzetközi kutatásokkal foglalkozó barcelonai alapítvány professzora úgy ítéli meg, hogy az 1990-es évek végének Spanyolországa és az ország külpolitikai pozíciója gyökeresen különbözik az 1975 előtti korszaktól. Az új demokrácia külpolitikája internacionalizálódott, modernizálódott. Átment a normalizáció, az európaizáció szakaszán. Növekvő pragmatizmus és realizmus jellemzi. Szinte teljesen eltűntek a francóizmusra jellemző korábbi jegyek, - a retorika bizonyos elemeit kivéve. A normalizáció folyamata mindenekelőtt a biztonság nyomasztó problémájának megszűnését jelenti. Spanyolország - mint említettük - tagja lett a NATO-nak és az Európai Uniónak. A korszak kormányai külpolitikájának közvetlen figyelme ezért a kevésbé extrém, azonban nem kevésbé fontos dolgok felé fordulhatott. Elsősorban a multikulturalizmus és a történelmi kisnemzetek (baszk, gallego, katalán, valenciano) politikai önkormányzatiságának biztosítása révén a spanyol nemzeti identitás konszenzusos újradefiniálására, az ezt intézményesítő félföderális, autonómiák államának nevezett berendezkedés kialakítására, a reális módon értelmezett nemzeti érdekek biztosítására, a külkapcsolatok gazdasági és kulturális dimenziójának erősítésére, a két- és többoldalú, valamint közösségi eszközök egyidejű és kombinált alkalmazására.

            Az internacionalizálódással és a modernizálódással párhuzamosan végbement európanizációs folyamat ugyanakkor az európai dimenzió megnövekedett jelentőségét, és az abban játszott spanyol szerep fontosságát jelenti. Hispánia külpolitikájának ugyanis - hangsúlyozza a szerző - a harmadik évezredben négy tengelye van. Az Európai és a Közösségi dimenzió, a mediterrán övezet, a szomszéd országokkal való kapcsolat és Latin-Amerika. Ez utóbbi térségben a kulturális külpolitika a kilencvenes évek közepétől már jelentős gazdasági és intézményi háttérrel is rendelkezik. Ennek következtében Spanyolország alkalmassá vált az Európai Unió és Latin-Amerika közeledési folyamatában a vezető közvetítő szerep betöltésére.

            A spanyol külpolitika és a nemzeti identitás egymáshoz való viszonyának elemzése, a nemzeti érdekek nemzetközi érvényesítése és megfogalmazása kapcsán tehát nem tekinthetünk el az ország nyelvi-etnikai összetételének és ezzel összefüggésben az állam belső szerkezetének a központi államhatalom szuverenitása önkorlátozásának vizsgálatától sem. Spanyolországban a lakosság 20%-a katalán, 6%-a baszk, 2,5%-a gallego nemzetiségű. Juan José Linz találó megfogalmazása szerint: "Spanyolország ma valamennyi spanyol államát jelenti; nemzetállamot jelent a lakosság nagy része, csak államot és nem nemzetet jelentős kisebbsége számára."(27)

            A régi hatalommal való gyökeres szakítást jelentő új demokráciának a közigazgatási rendszer kiépítése és a nemzeti-regionális kérdés megoldásakor ezekre a tényezőkre is figyelemmel kellett lennie. Spanyolországban 1976 és 1983 között történt meg a nemzeti, valamint a regionális autonómiák és a demokratikus önkormányzati rendszer kompromisszumos összekapcsolódására épülő tagolt és szimmetrikus államszerkezet kialakítása(28)A modell kielégítette a baszk, a gallego, a katalán kisnemzetek, (valamint a saját nyelvvel rendelkező Navarra, a Baleári-szigetek és a Valenciai Közösség) nemzeti igényeit is, de másfajta alapelvű - regionális-autonómiák létrehozásával ellensúlyt is képeztek azokkal szemben. A kettős megoldás közös államszervezeti alapját a hatalom területi megosztása képezte, amelyet – mint említettük – az autonómiák állama (Estado de las Autonómias) érzelmileg semleges elnevezése foglalt egységes keretbe. A tizenhét önkormányzati közösség(29) - valamint az önálló státussal rendelkező, Marokkó testébe ékelődő két város: Ceuta és Melilla jogi helyzetének rendezése - létrehozásával Spanyolországban technikai - jogi értelemben félföderális rendszer jött létre, amelyet Eliseo Aja kiváló könyvében eltérő tényekre épülő autonómiák államának nevez, s a jelenleg érvényes rendszerrel kapcsolatban - főleg a szenátus szerepét illetően - számos reformjavaslatot fogalmaz meg.(30) A részben az ország történelmi hagyományaira, részben a gazdasági fejlődés által létrehozott regionális tagozódásra, s nem kis részben a politikai szempontok által motivált közigazgatási decentralizációra és politikai önkormányzatiságra épülő folyamat első szakasza Kasztília és León 1983. február 25-én elfogadott autonómia statútumával zárult.

            A spanyol regionalizmus, a megosztottság(31) és a térbeli elkülönülés gyökerei a római birodalom és a nyolcszáz éves (711-1492) arab hódítás időszakáig nyúlnak vissza. Az 1979-1983 között kialakított modell közvetlen történelmi előzményét azonban a második köztársaság 1931-ben elfogadott alkotmánya alapján végrehajtott területi reform képezi. A harmincas évek elején az integrált államfelfogás jegyében tizenhárom, korlátozott önkormányzatisággal rendelkező régióra osztották az országot(32) Nem tettek azonban említést a baszk, a gallego és a katalán kisnemzetekről, amelyeket szintén régiónak minősítettek. Így minden demokratikus jellege ellenére valójában e reform is a centralista felfogást, az egységes nemzetállam hagyományos koncepcióját képviselte.

            A vázolt előzmények után érthető, ha az új spanyol demokrácia nem zárkózhatott el a történelmi régiók (Andalúzia, Aragónia, Asztúria, Extremadura, Kasztília és León, Kasztília La Mancha, Murcia) és a kis nemzetek (Baszkföld, Galícia, Katalónia, Navarra, a Valenciai Közösség) autonómia igényeinek kielégítésétől. Nem tagadhatta meg ezt a jogot a saját hagyományokkal rendelkező Kanári-szigetektől, s a Baleároktól sem. Politikai-közigazgatási és államhatalmi szempontok motiválták Cantabria (1981), La Rioja (1982) és Madrid önkormányzati közösségeinek létrehozását.

A látszólag egységes szabályozás ellenére a spanyol önkormányzati közösségeknek az autonómia megszerzése, az autonómiához jutás módja, a folyamat véghezvitele, az alapszabály kidolgozása, elfogadása, a szervezeti- és hatáskörök elosztása alapján két típusa alakult ki. Beszélhetünk a korlátozott és a teljes önkormányzatisággal rendelkező közösségekről(33) Ez utóbbiak sorába tartozott Katalónia, Baszkföld, Galícia, Andalúzia, a Valenciai Közösség, a Kanári-szigetek és Navarra. A többi Comunidad Autonóma korlátozott önkormányzatisággal rendelkezett.

            Az 1978 decemberében elfogadott alkotmány 148. paragrafusa huszonkét pontban taxatíve felsorolja az autonóm közösségek kompetenciájába tartozó ügyeket, amelyeket az önkormányzatok alapszabályai(34) tovább részleteznek.

            Az alaptörvény következő, 149. paragrafusának harminckét bekezdése a központi állami szervek kizárólagos kompetenciájába tartozó ügyeket rögzíti. A törvényalkotó azonban lehetőséget nyújt arra, hogy a központi hatalomhoz tartozó hatásköröket, vagy azok egy részét a spanyol parlament valamennyi, vagy egy-egy autonóm közösségre átruházza vagy átengedje, s ezáltal megvalósítsa a racionálisan szabályozott, a teljes jogegyenlőség és a kiteljesedett nemzeti-regionális önkormányzatiság alapjára épülő demokratikus jogállamiság eszméjét. Hispániában 1983 és 2004 között az ország történetében példa nélkül álló decentralizációs és demokratizálódási folyamat zajlott le. A saját parlamenttel, s a spanyol törvényhozás második kamarájában, a Szenátusban önálló képviselettel rendelkező alkotmányos monarchiában szokatlan módon, elnöki rendszerben szerveződő önkormányzati közösségek közötti kezdeti jogi különbségek 2004 közepére kiegyenlítődtek. Ez elsősorban a központi hatalom részéről az egészségüggyel, valamint az alap- és középfokú oktatással kapcsolatos hatáskörök önkormányzati közösségekre történő átruházásával, átengedésével magyarázható. Az autonómiák állama napjainkban tehát föderális rendszerekre jellemző sajátosságokat mutat. Ez a sokszínűség és a versengő kisnemzeti nacionalizmusok(35)egységében fogant, a multikulturalizmus jegyeit magán viselő demokratikus államszerkezet képezi Spanyolország Latin-Amerika irányába folytatott (kulturális) külpolitikájának  politikai-jogi kereteit.

2. A demokratikus Spanyolország Latin-Amerika politikájának célrendszere

            A demokratikus Spanyolország Latin-Amerika-politikája gyökeresen szakított a Franco-rendszer hagyományaival, módszereivel, koncepciójával. Ez az államközi kapcsolatok területén a "hagyományos és szokásos" politikai dimenzió megerősítését, elmélyítését, mindenekelőtt azonban a kulturális és gazdasági szféra felértékelődését és felértékelését jelentette. A spanyol királyság ugyanakkor magával cipelte a tekintélyuralmi rezsim terhes örökségét, ezért le kellett küzdenie a latin-amerikai népek bizalmatlanságát, kezdeti tartózkodását és távolság tartását. Ez - mint már említettük - elsősorban a hispánság francóizmus által képviselt gondolatkörétől való elhatárolódást és a Hispán Nemzetek Közössége(Comunidad Hispánica de Naciones - CHN) megteremtésére irányuló koncepció és törekvés feladását jelentette.

    A madridi kormányzat és a szubkontinens országai közötti együttműködés és új kapcsolatok filozófiájának alapját 1976-tól az Ibéramerikai Nemzetek Közösségének (Comunidad Iberoamericana de Naciones - CIN) önkéntes létrehozása és intézményesítése képezte. A kooperáció középpontjába az ibéramerikai népek nyelvi, kulturális és történelmi közösségében gyökerező gazdasági és szociális fejlődésének előmozdítását, az oktatás és kultúra együttes fejlesztését, a tudás és ismeretek közös piacának megteremtését,az emberi jogok tiszteletben tartását, a demokratikus berendezkedés melletti elkötelezettséget és a huszonegy ország által képviselt sokszínű realitás figyelembe vételét állították.  

    Ennek a külpolitikai stratégiának a tartalmi kidolgozásában, érvényre juttatásában és nemzetközi elterjesztésében I. János Károly királynak elévülhetetlen érdemei vannak. Az 1978-as spanyol alkotmány a külpolitika alakításának terén jelentős szerephez juttatja az alkotmányos monarchia uralkodóját. Az alaptörvény 56.§ (1) bekezdése a korona külkapcsolatokban betöltendő szerepéről a következőképpen rendelkezik: " A király az államfő, s mint az egység és állandóság szimbóluma mérséklő módon hozzájárul az intézmények normális működésének betartásához, a nemzetközi kapcsolatokban ellátja az állam legfőbb képviseletét különösen a történelmi népek esetében (kiemelés tőlem - Sz. I.) és gyakorolja az alkotmányban és törvényekben kifejezetten ráruházott funkciókat."(36)

            Az uralkodó alapvetően és természetesen a mindenkori spanyol kormányok külpolitikájának legmagasabb szintű képviseletére vállalkozik. Ha voltak is hangsúlyeltolódások, hangsúlybeli különbségek az 1976 óta eltelt időszak öt miniszterelnökének (és külügyminisztereinek) Latin-Amerika felé irányuló (kulturális) külpolitikája között, a lényeget illetően valamennyien azonosan cselekedtek. A harmadik világ iránt jóval nagyobb affinitást mutató "tercermundista" Adolfo Suárez González (1976-1981), a biztonsági problémákat és a NATO csatlakozást előtérbe helyező Leopoldo Calvo Sotelo (1981-1982), a szolidaritás szociáldemokrata eszméjét képviselő, a külpolitikai átmenetet lezáró, az Európai Közösségi tagságot elnyerő Felipe González (1982-1996) éppen úgy mint a konzervatív néppárti, technokrata és pragmatikus külpolitikát folytató José María Aznar (1996- 2004),avagy a  szociáldemokrata "harmadik utat" kereső José Luis Zapatero Rodríguez( 2004 -) külpolitikájuk középpontjába valamennyien a latin-amerikai térséget állították.

            Spanyolország Európai Közösségbe történő belépését követően ez a dimenzió a latin-amerikai térség és az EU spanyol közvetítéssel és közreműködéssel megvalósítandó gazdasági, politikai, kulturális kooperációjának, közeledésének, sajátos társult tagsági státusz kialakításának a megteremtésére irányult.

            A madridi kormányzat már a belépést megelőző tárgyalások során elérte, hogy a Csatlakozási Okmányhoz két, Latin-Amerika és az Európai Közösség együttműködésének fontosságát hangsúlyozó Nyilatkozatot csatoljanak. Az egyik dokumentum a "Közös Szándéknyilatkozat a Latin-Amerika országaihoz fűződő kapcsolatok fejlesztéséről és elmélyítéséről (Declaración Común de Intenciones relativa al desarrollo y la intensificación de las relaciones con los paises de America Latina") címet viselte. Ebben a tizek, valamint Portugália és Spanyolország latin-amerikai térséggel való kapcsolata elmélyítésének fontosságát, a régió Európa szempontjából kiemelkedő szerepét hangsúlyozzák. A másik "A Spanyol Királyság Nyilatkozata Latin-Amerikáról" (Declaración del Reino España sobre América Latina") elnevezésű dokumentum a madridi kormányzat álláspontját és ígéretét tartalmazza, s kijelenti, Spanyolország továbbra is kulturális külpolitikája egyik legfőbb prioritásának a Latin-Amerikával való együttműködést, valamint az Európai Közösség és Latin-Amerika kapcsolatának erősítését, kiterjesztését tartja. A spanyol külpolitika álláspontja ebben a kérdésben azóta is változatlan: Ez világosan kiderül Josep Piqué 2001-ben hivatalban lévő spanyol külügyminiszter említett év májusában a madridi Amerika Házban tartott sajtótájékoztatójából. A spanyol diplomácia korábbi vezetője a latin-amerikai országokhoz fűződő viszonyról  máig ható általános érvénnyel a következőket mondta: ez a kapcsolat "belpolitikai, társadalmi és gazdasági életünk részét képezi. Úgy vélem, hogy nem nagyobbak Spanyolország és egy latin-amerikai ország közötti különbségek, mint a régió országainak egymás közötti különbségei."(37) Majd így folytatta: "Spanyolország külpolitikájának két megváltozhatatlan tengelye van: a Latin-Amerikához és az Európához való közeledés. Goethe szavaival azt is mondhatnánk, hogy nekünk, spanyoloknak két lelkünk van. Spanyolország két lelke Európa és Latin-Amerika. Mindkettőre szükségünk van."(38)

            E felfogás és törekvés jegyében rendezték meg Rio de Janeiro-ban 1999-ben Latin-Amerika és az Európai Unió első, majd 2002 májusában Madridban a második csúcsértekezletét. E találkozáson a kulturális együttműködés kérdései mellett a konkrét gazdasági kooperáció és anyagi támogatás témái, mechanizmusának kiépítése és lehetőségei is napirendre kerültek. A történelmi hűség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az Andok Paktum öt országa (Bolívia, Ecuador, Kolumbia, Peru és Venezuela), valamint a közép-amerikai térség államai a spanyol fővárosban a május 17-18-án lezajlott csúcstalálkozó gazdasági eredményeivel különösen elégedetlenek. Az EU ugyanis Romano Prodi Európai Bizottsági elnök szavai szerint 2005-ig, a keleti bővítés megvalósításáig nincs abban a helyzetben, hogy a térség országaival társulási megállapodást kössön. A két kivétel: Chile, amellyel 2002. május 18-án sor került ilyen egyezmény aláírására. A másik Mexikó, amellyel az erre irányuló tárgyalások már 2000-ben befejeződtek.

    Latin-Amerika és a karibi térség harminchárom országa, valamint a huszonöt tagállamot tömörítő Európai Unió harmadik Csúcstalálkozójára 2004. május 28-29-én került sor a mexikói Guadalajara városában. Az ötvennyolc nemzet legmagasabb szintű képviseletével megrendezett tanácskozáson a gazdasági és kereskedelmi együttműködés kérdései kapták a legnagyobb hangsúlyt. A közös célt továbbra is a szabadkereskedelmi egyezséget tartalmazó társulási megállapodás megkötése képezi. Ennek megvalósítása azonban már az új összetételű Európai Parlamentre és Európai Bizottságra vár.Azt mindenesetre bejelentették, hogy az 530 millió lakosú, a világ GDP-jéből 7,5%-al részesedő, több szubregionális gazdasági integrációs szervezetet - Mercosur(39), Andok Paktum, Karibi Közös Piac(CARICOM) - tömörítő latin-amerikai térség és a 450 millió főt számláló, a világ GDP-jének 21,4%-át előállító EU között a politikai értelemben vett tárgyalások lezárultak.   

            2002 első felében Spanyolország töltötte be az Európai Unió elnöki tisztségét. A spanyol kormány "Több Európát" című elnökségi programja Ibéramerika vonatkozásában az Európai Unió és Latin-Amerika második csúcsértekezletének, továbbá a Mercosurral az Andok Paktummal, a Mexicóval és Chilével rendezett speciális csúcstalálkozóknak tulajdonított nagy jelentőséget. Kiemelte az EU Chilével (már megkötött) és a Mercosurral kötendő társulási egyezmények fontosságát, valamint azt, hogy mindezek a tényezők "biztosítják a kedvezményes kapcsolatok fenntartását és fejlesztését e térséggel".(40)

            "Spanyolország EU-hoz és az Ibéramerikai Közösséghez való egyidejű tartozása ugyanis - idézhetjük újra Josep Piqué 2001-ben hivatalban volt külügyminiszter szavait - a történelem belső lényegéből eredő tény… Úgy tűnik, hogy formát öltött Spanyolország két kontinens között betöltött híd szerepe."(41)

            Ez a körülmény és kijelentés egy korábbi történelmi periódusban érvényes koncepció újradefiniálását - formai szempontból bizonyos külpolitikai prioritások kontinuitását, fenntartását jelenti.

            Alapvető tartalmi különbséget jelent az Ibéramerikai Nemzetek Közössége a Hispán Nemzetek Közösségétől ugyanakkor abban is, hogy az ibéramerikai népek nagy családja huszonegy tagot számlál. A közös nyelv, történelem, kultúra, vallás határait a térség portugálul beszélő nagy államára, Brazíliára és az Ibériai-félsziget kisebbik országára, Portugáliára is kiterjesztették.

            A szerveződésben a dinamikus kulturális külpolitikai koncepciót megvalósító Spanyolország játssza a vezető szerepet. Ez a pozíció azonban nem kikényszerített és az együttműködő államokra oktrojált intervención alapul. Spanyolország elmúlt három évtizedének eredményei alapozták azt meg. Az országban végbement sikeres demokratikus átmenet és konszolidáció a latin-amerikai térség népei és kormányai számára jó másfél évtizeddel később követendő példának bizonyult olyannyira, hogy a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének latin-amerikai demokratikus rendszerei új alkotmányaik kidolgozásakor számos "anyaországi" megoldást átvettek.(42)

            Ha feltesszük a spanyol kulturális külpolitikát majd három évtizede meghatározó kérdést: hogy tudniillik mit értünk a demokratikus jogállamiságon, az emberi, polgári és politikai jogok tiszteletben tartásán, a nemzetközi jog alapvető elveinek érvényesítésén a realitások tudomásul vételén, a huszonegy nép sajátos történelmi - kulturális - nyelvi-vallási rokonságán-testvériségén alapuló ibéramerikai nemzetek közösségén, akkor I. János Károly király 1978-ban a Limai San Marcos Egyetem díszdoktorrá avatásakor elmondott szavait kell idéznünk. A spanyol külpolitika egyik alapgondolata mellett hitet tévő uralkodói beszéd a szerveződő ibéramerikai nemzetek közösségét a kulturális nemzetfelfogás jegyében közelíti meg. E koncepció különbözik a Brit Nemzetközösségtől és a Francia Közösségtől is. Nem is egy Európai Unióhoz hasonló sui generis politikai rendszer. Ez egy világ, ahogyan I. János Károly fogalmazott, egy a történelem során létrejött és kialakult sajátos civilizáció, virtuális szellemi-erkölcsi értékbeli régió. "Legyenek bármekkorák is a köztünk lévő különbségek - olvashatjuk - együtt vagyunk. Nem vagyunk sem egy nemzet, sem egy szövetség, sem egy koalíció, sem pedig egy gazdasági együttműködést megvalósító rendszer; még kevésbé vagyunk egy faj a szó etnikai értelmében: egy világ vagyunk (kiemelés tőlem - Sz. I.). A századok folyamán együtt megteremtett nyelvnek, kultúrának a világa vagyunk… Ez a kincs (kiemelés tőlem - Sz. I.) ugyanakkor felelősség. Mint Spanyolország királya felelősnek érzem magam népemért; de ez az életforma és kulturális közösség nem ér véget nemzeti határainknál, hanem kiterjeszkedik egészen addig, amíg szavaimat értik, ameddig eljutnak olyan népekhez, amelyek ugyanazon a nyelven álmodnak. Nem lennék valóban Spanyolország királya, ha nem gondolnék a testvéri népekre, mert valamennyien részt veszünk valamiben, ami nem kizárólag valaki öröksége, hanem amit közösen birtoklunk."(43)

            Az emelkedett és ünnepélyes szavakat a mindennapok "apró munkája" követte. S ez távolról sem volt könnyű eleme a spanyol külpolitikának, mivel a koncepció, a stratégia meghirdetésekor a kontinens meglehetősen differenciált képet mutatott. A tobzódó diktatúrák mellett (Argentína, Chile, Brazília) polgári rendszerek (Mexikó, Venezuela, Peru) gerilla- és polgárháborútól hangos térségek (Közép-Amerika) egymásnak és a demokratikus elkötelezettségű spanyol külpolitikának is homlokegyenest ellentmondó igényeit kellett kielégíteni, összehangolni. 1982-ben a Falkland-válság borzolta a kedélyeket. A nyolcvanas évek második felétől, a kilencvenes évtized elejétől politikailag homogénebbé vált a kép. Latin-Amerikában megdőltek a jobboldali-katonai diktatúrák.

            Konkrét lépések történtek az Ibéramerikai Nemzetek Közössége intézményesítése terén is. 1991-ben Guadalajarában sor került a huszonegy érintett állam és kormányfő első találkozójára. S miután Spanyolország az Európai Közösség (Európai Unió) tagja lett, a térségben nem csupán Madrid kulturális, hanem gazdasági befolyása is nőtt. Szűkülni kezdett az a rés, amelyet Fernando Morán volt külügyminiszter 1990-ben a következőképpen fogalmazott meg: "A valóság az, hogy latin-amerikai cselekvőképességünk és befolyásolási képességünk között nagy az eltérés."(44)

3. - Az Ibéramerikai Állam- és Kormányfők Csúcsértekezlete

            A spanyol (kulturális) külpolitika célrendszere megvalósításának és az Ibéramerikai Nemzetek Közössége megteremtésének legfontosabb eszközét és fórumát az 1991-ben létrejött Ibéramerikai Állam- és Kormányfők Csúcsértekezlete jelenti. A legfelső szintű vezetők rendszeres találkozójának intézményesülése-intézményesítése nem kis mértékben a megváltozott nemzetközi viszonyok következménye volt. 1990-91-re a régi formában megszűntek a kétpólusú világ megosztottságából fakadó kelet-nyugati ellentétek. Ezzel párhuzamosan a latin-amerikai kontinens politikai viszonyaiban is jelentős átrendeződések következtek be. Az eltűnt katonai-civil diktatúrák helyét polgári kormányzatok vették át. A déli féltekén is megnőtt a regionális és szubregionális együttműködési kedv, igény és elkötelezettség. Sorra alakultak a hivatalos és nem hivatalos integrációs-kooperációs szervezetek. Létrejött a Latin-Amerikai Integrációs Szövetség (Asociación Latinoamericana de Integración - ALADI), a Latin-Amerikai Gazdasági Együttműködési Rendszer (Sistema Económico Latinoamericano - SELA), megújult az Amerikai Államok Szervezete (Organización de Estados Americanos - OEA). Színre léptek a különböző szubregionális szervezetek, mint például a már említett Karib Közösség (Communidad del Caribe - CARICOM), a Közép-Amerikai Közös Piac (Mercado Común Centroamericano - MCC), az Andok Paktum (Pacto Andino),és a Mercosur stb.

            1988-ban lezárult Spanyolországban a külpolitikai átmenet időszaka. Az ország az Európai Közösség, a NATO, a Nyugat-Európai Unió tagja lett. Nagyobb figyelmet és erőt fordíthatott tehát kulturális külpolitikájának szervezésére. A madridi kormányzat törekvéseiben természetesen a nemzeti érdekek érvényesítése is jelentős szerepet játszott. "Spanyolország még fontosabb lesz Európának - írja Juan Antonio March - ha Spanyolországra egy Latin-Amerikával közös nagy projekt részeseként tekintenek."(45) A kétségkívül sikeres spanyol külpolitikai vállalkozás a dél-amerikai politikai elemzők egy részében kritikát váltott ki. Ezeknek a  véleményeknek kétségtelenül megvan a reális alapjuk. A spanyol diplomácia irányítói a kulturális külpolitika általános céljain belül nagy hangsúlyt helyeznek az ország latin-amerikai elhivatottságára, s ezen belül kiemelik a közös kultúra és nyelv elterjesztésében játszott együttes érdekeltséget. A spanyol fél növelni kívánja a társadalmak közötti együttműködést is és e szervezetek közötti kapcsolatok intézményes elmélyítésére törekszik.

            A latin-amerikai elemzők egy része azonban az állam és kormányfők csúcsértekezletével összefüggő spanyol kezdeményezést olyan kívülről jött, a retorika tárgykörébe sorolandó erőfeszítésnek tartja, amelyben nem fedezhető fel valójában a sokszor hivatkozott sajátos latin-amerikai érdekeltség. Még 1999-ben a kilencedik Ibéramerikai Csúcsértekezletet követően is olvashatók olyan vélemények, melyek szerint a kapcsolatok multilaterális jellege  ellenére a Spanyolország által ösztönzött és életre hívott közösségben a bilaterális jellegű, gyarmatosító és gyarmatai közötti viszony elemei az uralkodóak. Ráadásul a huszonegy ország együttműködésére alapozott Ibéramerikai Nemzetek Közössége által hozott döntések a nemzeti politikákban nehezen intézményesülnek. 2004 közepéig csupán a térség egyetlen országa, Brazília hajtotta végre az 1995-ös IV. Csúcstalálkozó spanyol-portugál nyelv mint közös történelmi örökség kölcsönös és intézményes elterjesztéséről szóló határozatát.Brazíliában az általános iskolákban kötelezővé tették a castellano oktatását. E döntés mögött azonban elsősorban az ország regionális hegemónia törekvései húzódnak meg.

            Az ibéramerikai kezdeményezést és mozgalmat - hangsúlyozzák bizonyos latin-amerikai elemzések - összhangba kellene hozni a különböző regionális és szubregionális tömbök elvárásaival és szabályrendszerével. Az Ibéramerikai Nemzetek Közösségéhez tartozó országok állampolgárai számára a schengeni határok miatt vízumkényszer van életben, és nem garantált az Európai Unió területén belüli szabad mozgásuk. Az Ibéramerikai Nemzetek Közösségének az EU - Latin-Amerika dialógusban szervező erővé kell válnia, mert egyébként a szubkontinens országai számára az ibéramerikanizmus könnyen "udvariassági" kérdéssé válhat. A kontinens sokat kapott Spanyolországtól, de a függetlenné válás után, a XIX-XX. században elsősorban Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország szolgált kulturális referenciaként a térség számára. Az államalkotás időszakában más irányba orientálódtak. "Következésképpen - húzza alá Raul Sanhueza chilei kutató - a spanyol befolyás mellett jelentős mértékű francia, olasz, német és angol politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális inspiráció is megfigyelhető."(46) Latin-Amerika számára Európa mást és bizonyos értelemben többet jelent, mint Spanyolország. Madridnak az Ibéramerikai Nemzetek Közössége létrehozásával a két világ közötti híd szerepét kell betöltenie. Ezek az elvárások összhangban vannak a spanyol (kulturális) külpolitika törekvéseivel. Az Ibéramerikai Nemzetek Közösségét alkotó államok együttműködésének jellemzésére Sanhueza szerint azonban az integráció fogalma helyett a megegyezés, a megállapodás, a concertación kifejezés használata a valósághoz közelebb álló megjelölés lenne. Erre utaló jelekkel az Ibéramerikai Országok 1992-es második, Madridi Csúcsértekezletének záródokumentumában is találkozhatunk. A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások elemzése kapcsán ugyanis a Nyilatkozat leszögezi: "Az Ibéramerikai Konferencia ebben az összefüggésben, mint a mi politikai terünk, mint a mi sajátos jellegzetességekkel rendelkező megegyezéses fórumunk (kiemelés tőlem - Sz. I.) jelenik meg. Transzkontinentális jellege révén túlmutat ideológiai és gazdasági ellentéteken, s pozitív módon hozzájárulhat ahhoz, hogy elkerülhetővé váljék a regionális gazdasági tömbök protekcionista típusú fejlődése." (47)

            Értékelhetjük bárhogyan is az Ibéramerikai Csúcsértekezletek integrációval kapcsolatos szerepét, néhány dolgot már elöljáróban leszögezhetünk. A politikai dialógus sajátos, egyre inkább konszolidálódó mechanizmusát alkotják. A résztvevő országok vezetői számára tapasztalatok átadásának, és megegyezések kidolgozásának fórumául is szolgálnak. Az abban résztvevő népek-nemzetek számára számos, identitásukat erősítő és fejlődésüket segítő programokat indított be. A megegyezéses formulák és tartalmak egyre inkább integrációs formát és tartalmat öltenek. S végezetül: a csúcstalálkozók rendszeres megtartásával, az azokon elfogadott programok beindításával létrejött és intézményesült az Ibéramerikai Nemzetek Közössége (Communidad Iberoamericana de Naciones - CIN).

            A huszonegy ország együttműködésének elvei és fő célkitűzései az 1991 óta eltelt több mint egy évtized tapasztalatai alapján kiállták az idők próbáját. Az elsőt követő további  csúcsértekezleteken(48) az aktuális helyzetnek megfelelően átmeneti, konjunkturális súlyponteltolódások bekövetkeztek ugyan a mexikói nagyvárosban felvázolt programhoz képest, az alapkoncepció azonban nem változott, sőt az 1999-es kilencedik havannai találkozón a megállapodásos együttműködés hatékonyabb koordinálása érdekében döntés született egy madridi székhelyű Ibéramerikai Együttműködési Titkárság (Secretaria de Cooperación Iberoamericana - SECIB) felállításáról. A SECIB költségvetésének 80%-át a titkárság létrehozása élharcosának számító Spanyolország biztosítja.

            Az 1991. július 18-19-i Guadalajarai Nyilatkozat egy 24 pontot tartalmazó bevezető részből és három rövidített, az együttműködés kulcsfontosságú területeit taglaló fejezetből áll.

            Az ibéramerikai állam- és kormányfők már a deklaráció bevezető mondatában kijelentik:

1. "…Javasoljuk, hogy kormányaink összehangolt politikai akarattal segítsék elő a kihívások megválaszolását és a bennünket összefűző történelmi és kulturális rokonság alapján teremtsék meg a párbeszéden, az együttműködésen és szolidaritáson alapuló egység intézményét

2. …Nemzetek olyan hatalmas közösségét alkotjuk - olvashatjuk a folytatást - amelynek a közös gyökere és gazdag kulturális öröksége e népek összességében, hitekben és a vér különbözőségében áll… készek vagyunk a harmadik évezredben közösségünk erejét együttesen tervezni.

3. …Közösségünk működése a demokrácián, az emberi és szabadságjogok tiszteletben tartásán alapul. E kereteken belül megerősítjük a szuverenitás, a be nem avatkozás elveit, a népek békéhez, stabilitáshoz, az igazságos politikai berendezkedés megteremtéséhez való jogát.

4. …Tiszteletben tartjuk a különbözőségeket, a társadalmainkat jellemző sokszínűséget; cselekedeteinket a párbeszéd, a szolidaritás és a közösen egyeztetett akciókon alapuló ibéramerikai együttműködés vezérli."(49)

A Nyilatkozat bevezető fejezetének további pontjai konkrét kérdésekben tartalmaznak elvi állásfoglalásokat. A későbbiek folyamán ezek a megállapítások az egyeztetett közös külpolitika legfontosabb sarokköveivé váltak.

            Az ibéramerikai állam- és kormányfők hangsúlyozták a béke, a társadalmi jólét és igazságosság elveinek tiszteletben tartását. A nemzetközi jogból eredő legfontosabb kötelezettségeknek az általános leszerelést említették. Elismerték az indián népek (Latin-Amerika őslakosságának) hatalmas hozzájárulását az emberiség fejlődéséhez és a társadalmak pluralizálódásához. "…Elhatározott szándékunk - hangoztatják -, a regionális és szubregionális integrációs folyamatok fejlesztése és …az ideológiai alapú kétpólusosság felszámolásával a technológiában és tőkében gazdag Észak és a perspektívátlan szegény Dél közötti különbség megszüntetése." (50)

            A huszonegy vezető politikus a régió növekedésének és fejlődésének legfőbb akadályát a külső adósságállományban látja. Hitet tesznek végezetül az oktatás, a kultúra és a saját identitás erősítése mellett.

            "Mi ibéramerikai állam- és kormányfők egyetértünk abban - olvashatjuk a Nyilatkozat bevezető részének utolsó, huszonegyedik pontját -, hogy a még szélesebb és a még hatékonyabb együttműködés megvalósítása érdekében folytatni kell a rendszeres konzultációkat, a véleménycseréket, amelyek a közös politika kialakítását és a közösségből fakadó előnyök optimális kihasználását eredményezik. Megegyeztünk a következő célkitűzésekben."(51)

            Ezután került sor a három fejezetbe foglalt célok felsorolására. Az első kérdéskör a Nemzetközi jog érvényességéhez kapcsolódott. E fejezetben a bevezető rész gondolatainak részletesebb kifejtésére került sor. A második fejezet a gazdasági és szociális fejlődés előmozdításának akcióprogramjával foglalkozik. Az oktatás és kultúra című rész legnagyobb újdonsága egy tudáson, művészeteken és kultúrán alapuló ismeretek közös piaca elnevezésű térség létrehozására irányuló javaslatban áll. Ennek érdekében elő kívánják segíteni a szellemi szféra különböző területein dolgozó ibéramerikai szakértők rendszeres cseréjét, találkozóit, könyvtári hálózat létrehozását. Döntöttek felsőoktatási intézmények közötti kapcsolatok intenzívebbé tételéről, kulturális, tudományos programok és ösztöndíjak rendszerének kiszélesítéséről. "A fent említett célok érdekében úgy döntöttünk - fejeződik be a spanyol kulturális külpolitika és a résztvevő államok kapcsolatai szempontjából történelmi jelentőségű dokumentum -, hogy az ibéramerikai országok között a legmagasabb szintre emeljük a párbeszédet. A mexikói Guadalajarában összegyűlt állam-, és kormányfők úgy határoztunk, hogy létrehozzuk Amerika és Európa spanyolul és portugálul beszélő Állam-, és Kormányfőinek Ibéramerikai Konferenciáját…

            Ezeknek az értekezleteknek a megrendezése előreviszi azt a politikai, gazdasági és kulturális folyamatot, amely révén országaink a globalitás körülményei között közösen eredményesebben tudnak küzdeni a teljes körű átalakításokért. Kifejezésre juttatjuk egyetértésünket, hogy a soron következő csúcsértekezlet előtt kölcsönösen információt cserélünk e Nyilatkozatban foglalt célok elérése érdekében tett előrehaladásról."(52)

            A Guadalajarai dokumentum elfogadásával és aláírásával az Ibéramerikai Nemzetek Közössége létrejöttével Spanyolország és az érintett államok közötti kapcsolatok új szakasza kezdődött el.

4.) Gazdasági jelenlét és kulturális külpolitika

            Az Ibéramerikai Nemzetek Közössége létrejöttének természetesen óriási szimbolikus és érzelmi jelentősége is van Spanyolország számára. Egy állam külpolitikai kapcsolataiban, nemzetközi presztízse megítélésében és értékelésében a világpolitikai folyamatokra gyakorolt hatásában, a hegemónia viszonyok alakításában a szellemi - erkölcsi-civilizációs szféra és befolyás is nagy szerephez jut. Különösen ekkor nő meg ezeknek a tényezőknek a jelentősége, ha a szimbolikus tér gazdasági befolyási övezetté is alakul, ha a nemzeti érdekek által vezérelt kulturális külpolitika gazdasági jelenléttel is párosul. A huszadik század kilencvenes évtizedének eleje óta Spanyolország esetében e jelenségek halmozott és konjunkturális egybeesésének vagyunk a tanúi. A spanyol gazdasági és kulturális külpolitika egymásra találását segítették a már említett és elemzett történelmi, kulturális, nyelvi, vallási szokás- és mentalitásbeli civilizációs hagyományok. Hozzájárult a spanyol vállalatok latin-amerikai előretöréséhez a térség ismerete, a diktatórikus rendszerek megszűnése, a demokratikus Spanyolország és a demokratikus Ibéramerika egymásiránti kölcsönös politikai affinitásának növekedése. Kedvező befektetési lehetőségekkel és klímával kecsegtették a külföldi működő tőkét a szubrégió országaiban végbemenő privatizációs folyamatok és a "sokkterápiát" követően beinduló dinamikus gazdasági fejlődés. Természetesen mindezek a tényezők a megfelelő mértékű és államilag is ösztönzött erőfeszítések nélkül kihasználatlanok maradtak volna. A demokratikus Spanyolország kormányai és az egyre tőkeerősebb vállalkozói csoportok azonban a múlt tapasztalataiból okulva a globalizációs folyamatok által kiváltott éles versenyhelyzetekben adekvát gazdasági stratégia kidolgozásával a szavak és a tettek összhangjának megteremtésére törekedtek. Az ország fejlődéséhez, mozgásterének növekedéséhez az Uniós tagság révén a strukturális alapokból kapott pótlólagos források is hozzájárultak. Mindezek a tényezők együttesen azzal a következménnyel jártak, hogy Spanyolország több kontinensre kiterjedő, adott régión túlmutató középhatalmi státusza megerősödött. Kulturális külpolitikájának lehetőségei és valóságos erőforrásai jelentős mértékben közeledtek egymáshoz. A spanyol vállalkozói csoportok egy része multinacionális céggé vált, kilépett a világpiacra és a nemzetközi tőzsdére. Az ország a huszadik század végére - amint azt a dolgozat korábbi részében már említettük - a hatodik legnagyobb külföldi működő tőke befektető hatalommá vált. A spanyol beruházások expanziója az 1970-es évektől indult meg. 1986-1991 között a tőkebefektetések 50%-a az Európai Unió felé irányult. Az Egyesült Államok részaránya 16%-ot tett ki. 1994 és 1997 között változott a helyzet. Ekkor Ibéramerika a spanyol tőkebefektetések 37%-át hasznosította, az Európai Unió részaránya 24%-ra csökkent.(53) Az ezredfordulón azonban már a spanyol vállalatok adták-adják a latin-amerikai befektetések 52%-át. Ezen a téren megelőzik az Egyesült Államokat is. A hispán multinacionális cégek összes befektetésének 68%-a a latin-amerikai kontinens országai felé irányul. A 23 milliárd peseta összegű nettó működő tőke beruházás 77%-a 2000-ben Argentínában, Brazíliában, Chilében, Peruban és a kontinens szubregionális integrációs zónáiban, a Mercosur és az Andok Paktum országaiban került hasznosításra. A spanyol cégek tevékenységére a nagyfokú vállalati, geográfiai, tőkenagyság szerinti és ágazati koncentráció a jellemző. A befektetett működő tőke döntő hányada a szállítás, a hírközlés, a banki szolgáltatások és az energia szektorba áramlik. A beruházások mindössze 9%-át szívja fel a feldolgozóipar és csupán 7%-át hasznosítja a kitermelő ágazat.(54) A spanyol működő tőke beruházások döntő hányadát néhány nagyvállalat: a Telefónica, az ENDESA, az IBERDROLA, a REPSOL YPF, a Banco Santander, a Banco Bilbao Viczaya, a Banco Central Hispano, a Banco Popular Español, az Ibéria Légitársaság, a Sol Melia és a Hotel Tryp szállodalánc, valamint a Compania Valenciana de Cementos adja. Ezek az óriáscégek a célországok gazdaságát leányvállalatok láncolatával hálózzák be.

A Telefónica tíz év alatt 35 milliárd dollárt fektetett be Latin-Amerikába. 70 millió fős ügyfélhálózattal rendelkezik. A legnagyobb magánbefektetőként 19 millió telefonvonallal rendelkezik. Kiterjesztette mobil szolgáltatását is. Azt 2002 közepén 14 millióan veszik igénybe az új kontinensen. Leányvállalatai révén a chilei telefonszolgáltatás 44 %-át, az argentín 28%-át, a venezuelai 6%-át, a puerto ricoi 79%-át, a perui 32%-át, a brazil 20%-át, az el salvadori 51%-át ellenőrzi.(55) A cég az elkövetkezendő években a Portugal Telecommal együtt elsősorban a mobiltelefon piacon 13 milliárd dolláros befektetésre készül Argentínában, Brazíliában és Mexikóban. A Telefónica hozzájárul a kulturális külpolitika programjainak finanszírozásához is a Fundación Telefónica (Telefónica Alapítvány) révén. A Cervantes Intézet és a Spanyol Királyi Nyelvtudományi Akadémia gondozásában beindított kulturális, nyelvi és művészeti programok egy részét finanszírozza. Sporttevékenységet, sportköröket, tapasztalatcserék megszervezését támogatja. Iskolai Internet hálózatokat létesít. Hasonló üzletpolitikát folytatnak a REPSOL YFP, a világ hetedik legnagyobb multinacionális olajcége, az ENDESA és az IBERDROLA elektromos szolgáltató vállalatok is.(56)A spanyol monopóliumok latin-amerikai tevékenységét és a veszteségekből eredő kockázatok mértékét a spanyol állam különböző társaságok révén segíti. E szervezetek közül megemlíthetjük a Külkapcsolatok Intézetét (Instituto de Conexión Exterior - ICEX) és a COFIDES nevű kockázati tőkebefektetési társaságot, amely 1998-ben az Európai Befektetési Bankkal Latin-Amerikában megvalósítandó társfinanszírozási megállapodást kötött. Nem hagyhatjuk ki a felsorolásból a Hitelintézetet (Instituto de Crédito Oficial - ICO) sem, amely három program társfinanszírozásával segíti a spanyol vállalkozókat. A PROINVEX révén a nagyszabású projektek relaizálásához, a CARI révén a kamatfolyósításhoz, a Fejlesztési Támogatási Alap (El Fondo de Ayuda al Desarrollo - FAD) révén pedig harmadik országoknak nyújtott segélyek menedzseléséhez, társfinanszírozásához járul hozzá.(57) Az 1999. évben a Spanyolország által Latin-Amerikának nyújtott támogatás összege elérte a 6 milliárd dollárt. Ez abban az esztendőben erre a célra fordított 12,9 milliárd dolláros összeg 46,4%-át jelentette. 2000-es OCDE statisztikák szerint Spanyolország az Egyesült Államok, Japán és Európai Bizottság, a Világbank, Németország és Hollandia után a hetedik a Latin-Amerikát támogatásban részesítő államok sorában. Megelőzi Nagy-Britanniát és Franciaországot is.(58)

            A számok és adatok különösen a spanyol kulturális külpolitika által preferált térségben jelentős tőkeerőről, gazdasági jelenlétről, sajátos "birodalmi" befolyás  újjáéledéséről  árulkodnak. Mindez átgondolt stratégiáról, következetesen és eredményesen megvalósított koncepcióról tanúskodik, s hozzájárul Spanyolország nemzetközi szerepének, súlyának, s a számszerűsíthető tényezőket messze meghaladó szellemi-kulturális befolyásának világszerte tapasztalható erőteljes növekedéséhez.

 5. A szegfűk forradalmától a Portugál Nyelvű Népek Közösségéig

     Az 1974. április 25-én hatalomra jutott demokratikus erőknek Spanyolországhoz hasonlóan Portugáliában is meg kellett küzdeniük a diktatórikus rendszer kül-és belpolitikájának terhes örökségével. Ez Lisszabon esetében mindenekelőtt a demokrácia, a dekolonizáció és a fejlődés, portugálul a három "D" - democracia, descolonização e desenvolvimento - problémájának megoldását jelentette.(59)A demokratikus rendszer megteremtésében valamennyi politikai erő egyetértett. Lényeges - sokszor egymást kizáró - stratégiai és tartalmi különbségek húzódtak meg azonban a demokratikus politikai berendezkedés jellegét illetően. Ez a körülmény Portugáliában a politikai átmenet első szakaszában heves belpolitikai összecsapásokhoz, jobb-és baloldali puccskísérletekhez vezetett. A gazdasági fejlődés és modernizáció beindítása és sikere a politikai ingamozgások kiküszöbölésétől, az új demokrácia konszolidálásától, Portugália nemzetközi pozícióinak megszilárdulásától, újradefiniálásától függött. A folyamat 2004 közepén sem zárult le. Az az Európai Unió keretein belül egy sok szempontból a " harmadik világ " részének tekinthető, Spanyolországgal versengő szövetségesi viszonyban lévő kis ország fejlődő térséggel kapcsolatos közösségi külpolitika meghatározásában játszott szerepvállalásához köthető(60).A szegfűk forradalma időszakában ez egyrészt a hagyományos atlantizmus irányvonala mellett az európanizációs folyamatok beindítását, az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozást, másrészt a dekolonizáció problémájának a megoldását jelentette. Azaz, ahogyan Adriano Moreira "Portugália nemzetközi helyzete" című írásában fogalmaz(61), az országnak meg kellett találnia, ki kellett alakítania  a nemzeti akciók számára érvényes és szükséges földrajzi, biztonsági, gazdasági, kulturális teret és határokat.

   Portugália földrajzi határait Észak-Afrika, biztonságát a NATO szervezete, gazdasági és politikai határait az Európai Közösség, kulturális térségét a portugálul beszélő népek közössége jelenti. A politikai és a gazdasági kérdések megoldása, valamint az európai integrációhoz való csatlakozás után tűzhette csak napirendjére a lisszaboni kormányzat a " kulturális határok" kiszélesítésének, azaz a portugálul beszélő népek közössége intézményesítésének kérdését. Ez utóbbi előfeltétele azonban a dekolonizációs folyamatok sikeres befejezése volt. A portugál dekolonizáció folyamata - írja Pedro Pezarat Correia - öt, egymással szorosan összefüggő és egymást követő szakaszra osztható(62).  Az afrikai gyarmatok öntudatra ébredésének és szabadságharcának periódusa a Salazar és Caetano nevével fémjelzett tekintélyuralmi rendszer időszakához köthető. A hatalom átadása, a függetlenség, majd az új államok nemzeti identitásának konszolidációja már a demokratikus Portugália történetéhez kapcsolható. Angolában 1961-ben,Bissau-Guineában 1963-ban,Mozambikben 1964-ben indult meg a fegyveres felszabadító háború. Az Indiai Köztársaság csapatai 1961 decemberében foglalták el az Indiai Portugál Államhoz tartozó Goa, Damão és Diu enklávékat. Már 1974 április 25-e előtt fikcióvá vált a salazari Új Állam(Estado Novo) 1933-as alkotmánya és a rezsim által képviselt nemzetfelfogás. Az alaptörvény tartalmazta az 1930-ban kibocsátott Gyarmati Okmányt(Acta Colonial),mely szerint a tengerentúli tartományok és az anyaország a portugál nemzet egymástól elválaszthatatlan részét képezik.

    Ezzel az örökséggel kellett szembesülnie a portugál új demokráciának 1974 április 25-én.A forradalmat vezető Fegyveres Erők Mozgalma(Movimento das Forças Armadas - MFA) 1974 március 5-i Cascaisi Programja az afrikai népek önkormányzat megteremtésére irányuló törekvését visszafordíthatatlan folyamatként jellemezte. A győzelem után azonban már mérsékeltebb hangot ütött meg."...Az Ideiglenes Kormány- fogalmaz az MFA 1974 április 25-én kiadott dokumentuma - szem előtt tartva ,hogy a politika meghatározása a nemzetre tartozik, a következő elvekre alapozva fejti ki tevékenységét:

 a.-  annak elismerése, hogy a tengerentúli háborúk megoldása politikai és nem katonai kérdés,

 b.- azoknak a feltételeknek a megteremtése, amelyek a tengerentúli kérdés országos szintű, őszinte és nyílt megvitatásához szükségesek,

c. -a népek önrendelkezési jogának elismerése és a tengerentúli területek közigazgatási és politikai önállósága elnyerésére szolgáló eszközrendszer gyors, az érintett népek széles körű tényleges részvételével történő elfogadása révén,

d. - olyan tengerentúli politika kidolgozása, amely békéhez vezet."(63)

Antonio Spinola tábornok, mint a Nemzet Megmentésének Tanácsa (Junta de Salvação Nacional - JSN), valamint a köztársaság elnöke első kiáltványában  " … szuverén, több kontinensre kiterjedő jellegét megőrző Nemzet túléléséről "(64) beszélt.

    A teljes függetlenség azonnali elismerését sürgető erők(Portugál Kommunista Párt) mellett tehát az átalakulások kezdeti szakaszában a függetlenség fokozatos biztosítása és a föderális elképzelések játszották a fő szerepet. E felfogás gyökerei az 1960-as évtized első felére nyúlnak vissza.1962-ben Manuel José Homem de Mello, Craveiro volt elnök jóváhagyásával publikálta a szövetségi állam koncepcióját felvázoló "Portugália, a tengerentúli tartományok és a jövő"( Portugal,o Ultramar e o Futuro) című könyvét. Humbero Delgado tábornok, az 1965-ben meggyilkolt ellenzéki vezető is föderális elképzeléseket vallott. Elismerte a portugál gyarmatok népeinek önrendelkezési jogát, azonban a megoldást a Portugáliai Egyesült Államok Föderális Köztársaságának létrehozásában látta. A korszak egyik meghatározó szellemi tekintélye Cunha Leal. 1961 és 1964 között öt könyvet szentelt a föderalizmus témájának. Antonio de Spinola tábornok a vezérkari főnök, Francisco de Costa Gomes tábornok engedélyével 1974 februárjában jelentette meg " Portugália és a jövő" (Portugal e o Futuro) című munkáját. Bissau-Guinea leváltott katonai kormányzója leszögezte: a gyarmati háborút nem lehet megnyerni. Portugália elveszítette a háborút. Az ország gazdasági-társadalmi válságának fő oka a kilátástalan fegyveres küzdelem A kiutat megítélése szerint a rendszer fokozatos liberalizálása  és egy Portugáliát, Angolát,  Mozambikot, Bissau-Guineát, a Zöld-foki szigeteket, valamint São Tomét és Principét magában foglaló, korlátozott szuverenitású  államokból álló föderáció jelentené.(65).Az események azonban viharos gyorsasággal túlléptek a vázolt elképzeléseken. Ennek legékesebb bizonyítékát az 1974 júliusában kiadott 1974.7.törvény adta. A jogszabály deklarálta a gyarmati népek önrendelkezési jogát. Spinola elnök ugyan még július 27-én is a föderáció mellett érvelt, az 1974 július 17-én Vasco Gonçalves ezredes vezetésével és Melo Antunes őrnagy államminiszterségével megalakult II. Ideiglenes Kormány elismerte portugál Afrika szuverenitásért küzdő népeinek önálló államalkotáshoz való jogát és meggyorsította a dekolonizáció harmadik szakaszát jelentő hatalomátadás folyamatát.1974 folyamán a felszabadító szervezetek képviselőivel kötött egyezmények eredményeképpen 1975-ben valamennyi portugál tengerentúli terület elnyerte állami függetlenségét. Ez Bissau-Guinea esetében már 1973 szeptember 28-án megtörtént. Az Amilcar Cabral vezette köztársaságot 1975-re már az ENSZ nyolcvan országa elismerte.

  A függetlenséget követően átmenetileg az anyaországgal való viszony kérdése kikerült az új államok külpolitikai érdeklődésének előteréből. A kapcsolatok újjászervezését belső hatalmi harcok, a politikai inga önállóság eufóriájából fakadó kilengése és nem utolsósorban Portugália Európa felé fordulása késleltette. Az együttműködés új formáinak és kereteinek kialakításában azonban a hajdani gyarmatbirodalom valamennyi szereplője érdekelt volt A kooperáció természetszerűen nem nélkülözte a gazdasági vonatkozásokat sem A gyarmati háború befejezésének anyagi, szellemi és morális előnyei nem ellensúlyozhatták a luzitán államok  több száz éves egymásrautaltsága köldökzsinórjának drasztikus elvágásából fakadó hátrányokat. Portugália számára például komoly nehézséget jelentett tradicionális gazdasági kapcsolatainak megszakadása és az országba a korábbi gyarmatokról visszatérő 505 078 hazatelepülő. Ezek 61%-a Angolából,33%-a Mozambikból menekült.(66).Más források 700 000 fő anyaországba érkezéséről tudósítanak.(67).Portugália azonban ténylegesen az európai integrációhoz történő csatlakozását követően vált valódi multikulturális országgá.(68).Nem utolsósorban a Portugál Nyelvű Népek Közösségének 1996 júliusi létrehozását követően egyre nagyobb arányban jelennek meg  a schengeni portugál határokon belül a volt gyarmatbirodalomból származó állampolgárok.

   A  tények azt bizonyítják, hogy a már vázolt okok miatt ha lassan is, de  függetlenség elnyerése után  Brazília bevonásával, segítségével és közvetítésével fokozatosan megindult a kapcsolatok újjászervezése Portugália és a portugálul beszélő afrikai országok között. A kooperáció súlypontja azonban - s ez nem véletlen - a kulturális-nyelvi területre helyeződött át. Ennek két oka volt. Az egyik tényező Portugália korlátozott gazdasági kapacitásában és nemzetközi gazdasági versenyképességének gyengeségében rejlik. A másik napjaink társadalomtudományában széles körben elterjedt azon általános tendencia felismeréséhez kapcsolódik, mely szerint XX. és a XXI. században a transznacionálissá váló külpolitikája időszakában megnő a civilizációs-kulturális tényezők külpolitikát konstituáló és külpolitikát alakító szerepe. Ez Portugália esetében már 1975 januárjában, a függetlenségük azonnali elismerését követelő afrikai népekkel való tárgyalások során egy Együttműködést Koordináló  Kabinet felállítását eredményezte. Lisszabon hamarosan megfigyelői státuszt kapott az öt portugálul beszélő afrikai ország szervezetében, a PALOP -ban(Países Africanos de Língua Oficial Portuguesa).1986 május 12-én Rio de Janeiróban a Brazil Irodalmi Akadémia kezdeményezésére és támogatásával a portugál nyelv szabályainak egységesítéséről egyezményt írtak alá a luzofón országok.1990.december 16-án a portugál hivatalos nyelvű országok egy 1994-től életbe lépő egységes helyesírásról rendelkező egyezményt írtak alá. A Helyesírási Megállapodást a portugál nemzetgyűlés 1991. június 4-én megszavazta. 1996.július 17-én Angola, Bissau-Guinea, Brazília, Mozambik. Portugália, São Tomé és Principe, valamint a Zöld-foki szigetek részvételével létrejött az Ibéramerikai Nemzetek Közösségével szellemi rokonságot mutató Portugál Nyelvű Népek Közössége (Comunidade dos Povos de Língua Portuguesa - CPLP).Ezzel létrejött a közös történelmen, hagyományokon, nyelven, kollektív emlékezeten, demokratikus politikai elkötelezettségen alapuló luzitán világ új típusú együttműködésének intézményes alapja.

Jegyzetek

1. Joaquim Aguiar: Modelos de Globalização. In: O Interesse Nacional e a Globalização. Edicões Cosmos, Instituto da Defesa Nacional, Lisboa, 2000.

2. Immanuel Wallernstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.

3. Részletesen lásd: Szilágyi István: Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996. 238.o.,valamint:Szilágyi István: A portugál modell. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.157.o.

4. Lásd: Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém1998, 215.o

5. Részletesen lásd: Szilágyi István: Félperiféria integrációja - Portugália az Európai Unióban. In: A Huszonötök Európái(Szerkesztette: Kiss J.László). Osiris Kiadó, Budapest(megjelenés alatt),valamint: Szilágyi István: Spanyolország az európai integrációban - sikertörténet és közösségi szerepvállalás ( ugyanott - megjelenés alatt)

6. Szilágyi István: Az Európai Unió " harmadik világ"politikája.Comitatus,2004.7-8.sz

7. Részletesen lásd: Szilágyi István: Ortega és a 98-as nemzedék. In: Szilágyi István: Európaiság és modernitás. Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2000. 7-21. o.

8. Celestino del Arenal: 1976-1992. Una nueva etapa en las relaciones de España con Iberoamerica. Casa de America. Madrid, 1994. 20. o.

9. José Echegaray a századforduló divatos spanyol szerzője volt. Nobel-díjra jelölése a spanyol szakértő közvéleményt is meglepte. Nem tartották kiemelkedő jelentőségű szerzőnek. Műveit ma már Spanyolországban nem is játszák. A 98-as nemzedék heves, szakmailag alátámasztott kampányt indított Echegaray Nobel-díjra jelölése ellen. Fellépésük nem vezetett eredményre. Kritikájuk igazságosságát azonban az irodalomtörténet igazolta.

10.. Részletesen lásd: Szilágyi István: Ortega és a 98-as nemzedék, valamint Spanyolország egy európai lehetőség (Ortega politikai filozófiájáról) című tanulmányait. In: Szilágyi István: Európaiság és modernitás. Id. mű 7-21. és 27-47. o.

José María Beneyto: Tragedia y razon. Madrid, 1999. Taurus Alfaguara

Csejtei Dezső: Írások Északról és Délszakról. Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 1999.

El 98 a la luz de la literatura y filosofia. Szeged, 1998.

11. Ramiro de Maeztu: La Defensa de la Hispanidad. Ediciones RIALP, S.A. Madrid, 1998.

12. A hispanizmus gazdag szakirodalmának témaköréből lásd:

-          Celestino de Arenal: España e Iberamerica. De la Hispanidad a la Comunidad Iberamericana de Naciones, Madrid, Edición Cedeal, 1989.

-          Celestino del Arenal: 1976-1992. Una nueva etapa en las relaciones de España con Iberoamerica. Casa de America, Madrid, 1994.

-          Celestino de Arenal-Alfonso Najera: La Comunidad Iberoamericana de Naciones. Edición Cedeal, Madrid, 1992.

-          Francisco Aldecoa Luzárraga: La politíca exterior de España en perspectiva histórica, 1945-1984. De la autocracia al Estado de Derecho. Sistema, 1984. 63. sz. 111-131. o.

-          Carlos Bascuñan Edwards: La interrelación cultural entre España e Iberoamerica. CIPIE, Madrid, 1981.

-          Benny Pollack: The Paradox of Spanish Foreign Policy. Pinter Publishers, London, 1987.

-          Raanan Rein: Spain and the Mediterranean since 1898. Frank Cass, London-Portland, 1999.

13. Részletesen lásd: Szilágyi István: A spanyol külpolitika európaizálódása. In: Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1998. 85-111. o.

14. Részletesen lásd: José Luis Rubio Cordón: El oficialismo institucional: el Instituto de Cultura Hispánica. In: José Luis Abellan y António Mondíes (coords): El pensamiento español contemporaneo y la idea de America. Anthropos I. Editorial del Hombre Barcelona, 1989. 117-189. o.

15. Enrique Tierno Galván: Política Internacional. In: España Perspectiva 1970. Madrid, Guadiana, 1970. 63. o.

16. Celestino del Aranal: 1976-1992. Id. mű 59. o.

17. Josep Piqué. Nuevas fronteras de la política exterior de España. Política Exterior 2001. 79. szám (Enero/Febrero) 59 .o.

18. Rafael Grasa Hernández: La política exterior española hacia America Latina: tendencias recientes y proyección hacia el futuro. Revista CIDOB d'Afers Internacionals, 2001 novemberi 54-55. szám 67. o.

19. Josep Piqué: Iberoamerica y España: Política, Economía y Cultura. Conferencia del       Ministro de Asuntos Exteriores en la Casa de America 30 mayo 2001. 3-4. o.

20.Részletesen lásd: Szilágyi István: Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996.

21. Juan Carlos Pereira: Introducción al estudio de la política exterior de España (siglos XIX y XX) AKAL Editor, Madrid, 1983.

22. Francisco Aldecoa Luzarrága: La política exterior de España en perspectiva histórica, 1945-1984. De la autocracia al Estado de Derecho. Sistema 1984. 63. sz. 111-131. o.

23. Lásd: Szilágyi István: Spanyolország az európai integrációban - egy sikertörténet anatómiája. In: A tizenötök Európája (Szerk. Kiss J. László) Osiris Kiadó, 2000. Budapest 361-423. o.

24. Roberto Mesa: La normalización exterior de España. In: Transición política y consolidación democrática. España (1975-1986) Madrid, 1992. CIS, 141-142. o.

25. Részletesen lásd: Szilágyi István: Demokratikus átmenet és konszolidáció. Id. mű 47. o.

26. Rafael Grasa Hernández: La política exterior española hacia América Latina: tendencias recientes y proyección hacia el futuro. Revista CIDOB d'Afers Institucionals, 2001. november, 54-55. sz. 65-83. o.

27. Juan José Linz: Politics in a Multilingual Society with Dominant World Language: The Care of Spain. In: J.G. Savard and R. Vigeault (comps): Les etats multilingues. Problémes et solution, Québec, Presess de Université Laval, 423. o.

28. Részletesen lásd: Szilágyi István: Európa és a hispán világ. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém, 1998. 105-167. o.

29. Andalúzia, Aragónia, Asztúria, a Baleári-szigetek, Baszkföld, Cantabria, Extremadura, Galícia, a Kanári-szigetek, Kasztília-La Mancha, Kasztília és León, Katalónia, Madrid, Murcia, Navarra, La Rioja, Valenciai Közösség.

30. Eliseo Aja: El Estado autonómico. Federalismo y hechos diferenciales. Alianza Editorial, Madrid, 1999.

31. Részletesen lásd: Anderle Ádám: Megosztott Hispánia. Kossuth Kiadó, Budapest, 1985.

32. A tizenhárom régió a következő volt: Andalúzia, Aragónia, Asztúria, Baszkföld, Extremadura, Galícia, Katalónia, León, Navarra, Murcia, Ó-Kasztília, Új-Kasztília és Valencia.

33. A kiteljesedett önkormányzatiság sem foglalja azonban magában az önálló államalapítás vagy a kiválás jogát.

34. Az Önkormányzati Közösségek Alapszabályait lásd: Ignacio Torres Muro: Los Estatutos de Autonómia. CEPC, BOE, Madrid, 1999.

35. A kifejezésben nincs semmi sértő. A spanyol politikai és szakirodalmi szóhasználatban elterjedt fogalom átvételéről van szó.

36. Constitución y Tribunal Constitucional. Civitas. Biblioteca de Legislación. Madrid, 2000. 64. o.

37. Iberoamerica y España: política, economía y cultura Conferencia de Sr. Ministro de            Exteriores en la Casa de Américo. 30 mayo de 2001. 6. o.

38. Id. mű 16. o.

39. A Mercosur Argentína, Brazília, Uruguay és Paraguay által alkotott szubregionális gazdasági szövetség.

40. Mas Europa. Programa de la Presidencia Española de la Unión Europea. 16. o.

41. Iberoamerica y España: política, economía y cultura… Id. mű 8. o.

42. Részletesen lásd: Diego Valdés: El nuevo constitucionalismo iberoamericano. In: La Constitución Española de 1978. 20. Años de democracia. Centro de Estudios Politicos y Constitucionales, Madrid, 1998. 471-492. o.

illetve: Las Constituciones de Iberoamerica. Centro de Estudios Constitucionales, Madrid, 1992. 1016. o.

43. España en el mundo, Discurso de S. M. el Rey, 1976-1979. Madrid, Oficina de Información Diplomática, 1979. 315. o.

A király legfontosabb beszédeinek gyűjteményét lásd: Las palabras del Rey. Ediciones, B, S. A. Barcelona, 1996. 373. o.

44. Fernando Morán: España en su sitio. Barcelona, Plaza y Janes/Cambio 16, 86. o.

45. Juan Antonio March: España y América Latina. Política Exterior, 1996. 52. sz. 175. o.

46. Raúl Sanhueza: Las Cumbres Iberoamericanas. Una visión latinamericana. Sintesis 1999. 31-32. sz. 69. o.

47. Id. mű 63. o.

48. II. Csúcsértekezlet - Madrid (Spanyolország), 1992

      III. Csúcsértekezlet - Salvador - Bahia (Brazília), 1993

      IV. Csúcsértekezlet - Cartagena de Indias (Columbia), 1994

      V. Csúcsértekezlet - San Carlos de Bariloche (Argentína), 1995

      VI. Csúcsértekezlet - Viña del Mar (Chile), 1996

      VII. Csúcsértekezlet - Isla Margarita (Venezuela), 1997

      VIII. Csúcsértekezlet - Oporto (Portugálai), 1998

       IX. Csúcsértekezlet - Havanna (Cuba), 1999

       X. Csúcsértekezlet - Panama, 2000

       XI. Csúcsértekezlet - Peru, 2001

       XII. Csúcsértekezlet - Dominika, 2002

49. Declaración de Guadalajara. Közli: Celestino de Arenal-Alfonso Nájera: La Comunidad Iberoameriacana de Naciones. Edición CEDEAL, Madrid, 1992. 529-539. o.

Idézet helye: 529. o.

50. Id. mű 531. o.

51. Id. mű 534. o.

52. Id. mű 539. o.

53. Juan José Durán Herrera: Multinacionales españoles en Iberoamerica. Valor Estratégico. Ediciones Pirámide, Madrid, 1999. 108-109. o.

54. Id. mű 116. o.

55. Sintesis 1998. 29-30. szám 228. o.

56. E cégek tevékenységéről részletesen lásd: Sintesis 1997. 27-28. szám 109-129. És 173-188. o.

57. Részletesen lásd: Juan José Durán Herrera: Id. mű 122-131. o.

58. Sintesis 2001. 33-34. sz. 308 és 311. o.

59. História de Portugal em Datas.Temas e Debate, Lisboa,1996.385.o.

60. Francisco Pinto Balsemão:Principales problemas para una cooperación hispano-lusa.En:España-Portugal.Horizonte 2010.Fundación Rei Afonso Henriques-Política Exterior,Madrid-Porto,2001.90-97.o.

61. Adriano Moreira:Situação internacional portuguesa.Análise Social,Vol.XXXV.Verão de 2000.315-327.o

62. Pedro Pezarat Correia:A Descolonização.En:Portugal.20 anos de Democracia.Coordenação:António Reis.Temas e Debates,Lisboa,1996.40.o.

63. Anexo XXXI.Programa do Movimento das Forças Armadas Portuguesas.In:Otelo Saraiva de Carvalho:Alvorada em Abril.Lisboa,1977,Livraria Bertrand,630.o

64.- Portugal.20 anos de Democracia.Id.mű.51.o

65. Lásd:António de Spinola:Portugal e o Futuro.Ediciones Arcádia ,Lisboa,1974.,valamint új kiadásban: Antonio de Spinola:Portugal e o Futuro.Prefacio,Lisboa,2003

66. Portugal.20 anos de Democracia.id.mű.66.o.

67. Hipolito de la Torre -Josep Sánchez Cervelló:Portugal en el Siglo XX. Ediciones Istmo, Madrid,1992.335.o.

68. Részletesen lásd: José Gabriel Pereira Bastos – Susana Pereira Bastos:Portugal multicultural.Fim de Século,Lisboa,1999, továbbá:  Maria Ioannis Baganha -  João Ferrao – Jorge Macaístas Malheiros:Os imigrantes e o mercado de trabalho :o caso portugues.Análise Social,1999.150.sz.147-173.o.,valamint:Actualidade das migraçoes.Janus 2001.Anuario de relaçoes exteriores.Universidade Autonóma de Lisboa,2000.130-203.o. 

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!