Dr. Horváth Gergely[1]:
Európai terjeszkedés Kanadában

 

Ha Amerika felfedezéséről és korai meghódítóiról esik szó, akkor szinte mindenki Kolumbuszra és a spanyol konkvisztádorokra gondol. Cortez vagy Pizarro neve általánosan ismert, de a felfedezések története iránt érdeklődők jól ismerik Balboa, Orellana vagy éppen a kontinensnek nevet adó, bár vitatott személyiségű Vespucci nevét. De vajon hányan tudják, hogy a Kolumbusz első útját követő években már a ma Kanadának nevezett területen is megkezdődött az „európai expanzió”, magyarul terjeszkedés?

A mai Kanada természetesen ugyanúgy alapvetően indián (és északon eszkimó) népek által lakott terület volt, mint egész Amerika. Maga a név is indián, méghozzá irokéz eredetű, jelentése egyszerűen „falu”, ill. „közösség”. Kanada, mint földrajzi név, először 1534-ben jelent meg a francia felfedező Jacques Cartier útibeszámolójában, és ekkor még csak egy kis települést jelentett, de aztán a névhez tartozó földrajzi fogalom lassan-lassan kiterjedt az egész Szt. Lőrinc-folyó környékére. A név akkor válik hivatalossá, amikor a már angolok uralta gyarmaton 1791-ben kimondják a „Constitutional Act” törvényt, mely hivatalosan létrehozza a két belső önkormányzattal bíró tartományt, az angolok lakta Alsó-Kanadát (kb. a mai Ontario) és a főként franciák lakta Felső-Kanadát (kb. a mai Québec). 1837-ben felkelés tör ki a gyarmatok függetlenségért, amelyet az angolok levernek; a felkelés hatására a britek Alsó- és Felső-Kanadát egyesítik, létrehozva Kanada tartományt, amely – a külügyektől eltekintve – felelős független kormányzatot kap a Brit Birodalmon belül; a Kanada név ettől kezdve válik ismertté (persze ez a Kanada a mainak még csak töredéke).

De ne szaladjunk ennyire előre! Ha az európaiak Kanadába való behatolásának első lépéseit keressük, akkor a történetet a vikingekkel (normannokkal) kell kezdeni. Ennek a mai skandináv nemzetek „ősének” tekinthető hajósnépnek az egyedei úgy kb. Kr. u. 800-tól az akkori „globális felmelegedés” éghajlat-módosító hatásai nyomán rajzottak ki őshazájukból és Novgorodtól Írországig, Bretagne-tól Szicíliáig nagy területeket foglaltak el. Kitűnő hajóikon nyugat felé is hajóztak, és 3 „lépcsőben” gyarmatosítottak.

Először Izlandon, ahol 870-től kezdve le is telepedtek. Egy izlandi krónika („A honfoglalás könyve”) 930-ból már 400 vezér nevét említi, ez kb. 3000 családot jelent. 1000 körül az izlandiak a kereszténységet is felvették. Izlandból tovább hajózva következett a 2. lépcső, Grönland gyarmatosítása. Az első hír Grönlandról egy Gunnbjörn nevű norvégtól származik, aki Izlandba akart hajózni, de a szelek eltérítették. Ő látta Grönlandot, de nem kötött ki, mint ahogy a 980-as évekig csak véletlen partraszállások voltak. Ám ekkor jött Erik Raude, azaz Vörös Erik, aki eredetileg a DNy-norvégiai Jaærenben született, talán 950 körül, 982-ben gyilkosság miatt 3 évre száműzték Izlandról, Erik nyugat felé indult el, és a Farvel-fok körüli jégmezőket áttörve elérte a délnyugati partot. Három év alatt kísérőivel DNy-Grönland elég nagy részét bejárta. Mivel a tájat termékenynek találta, elkeresztelte „Zöld földnek”. Arra is gondolt, hogy e vonzó név rábírja az embereket, tartsanak újra vele. Sikerült is sokakat rábeszélnie, és másodszor 985-ben már 25 hajóból álló, kivándorlókkal teli flottával indult el, bár abból csak 14 érkezett meg Grönlandra. Mivel Izlandon már nem volt szabad termőföld, családok, nők, gyerekek, háziállatok is utaztak az új haza reményében. Grönlandon Erik megépítette törzsfői székhelyét, Brattahlid falut a sziget déli csücskén, melyet Poul Nørlund régész 1932-ben tárt fel (közte Erik házát is); tőzeg- és kőfalak, 4 csűr, 28 marhára való istálló, aprócska gyeptéglából épített kápolna jellemezték a falucskát. Főleg állattenyésztésből éltek, a pajták és juhkarámok feljebb a hegyekben voltak.

A grönlandi társadalom fénykora a 13. sz. volt. Ekkor mintegy 300 tanya, 17 templom, 2 kolostor volt Grönlandon, és mintegy 4000-5000 fő lehetett a népesség. Ám közben ismét változott az éghajlat, a 14. sz.-tól megkezdődött a „kis jégkorszak”, és Grönland elnéptelenedett, 1408-ban indultak vissza az utolsó, Grönlandot még felkereső hajók, utána elpusztultak a viking települések. Hogy pontosan miért, azt nem tudni. Talán az eszkimók ölték meg őket, ugyanis eszkimó legendák szerint a megmaradt vikingekre rágyújtották a 11. századi templomot, melynek romjai még állnak Hvalsey-nél a tengerparton (maradványait 1961-ben tárták fel). Más szerzők szerint semmi sem indokolja, hogy az egymás eszközeire és termékeire rászoruló két nép ellenségessé vált volna, inkább sok más ok (az exportáruk, pl. a rozmáragyar árának csökkenése, ami a kereskedés hanyatlásához vezetett, az erdőirtás, ami a futóhomok terjeszkedéséhez vezetett, a fahiány, ami lehetetlenné tette a hajóépítést, a hidegebbé váló éghajlat, a tőkehalak délebbre vándorlása, az európai háborúk és pestisjárványok káros hatása, és talán leginkább a kalózok pusztítása) vezetett a „romláshoz”. Tény, hogy 1721-ben a norvég Hans Egede misszionárius már egyetlen normann telepest sem talált, csak romokat.

Grönland ugyan földrajzilag-topográfiailag Amerika része, de azért a vikingeket nem tartanánk Amerika első hódítóinak, ha csak Grönlandig jutottak volna el. De ma már biztosan tudjuk, hogy letelepedtek a kontinens törzsterületén is. Több saga nagyon részletesen elmeséli, hogy 985-ben vagy 986-ban Bjarni Herjólfsson Izlandból apjához indult Grönlandra, de az erős szél eltérítette. Háromszor láttak szárazföldet: első alkalommal dús erdőségekkel borított földet, másodszor is fákkal borított földet, harmadszor egy sziklás szigeten gleccsereket pillantottak meg. Amikor a hír elterjedt. Vörös Erik fia, a később „Szerencsés” jelzőt kapott Leif Eriksson – aki már igazi grönlandi volt – 992-ben, amikor kb. 20 éves lehetett, megvette Bjarni hajóját és azzal elindult nyugat felé 35 emberrel, hogy megkeresse a Bjarni által látott földeket. Meglátta a gleccserekkel borított földet, elnevezte Hellulandnak, ami „Köves földet”, „Kőországot” jelent (ez talán a mai Baffin-föld lehetett). Utána lapos és erdős helyre ért, elnevezte Marklandnak, ami „Erdőországot” jelent (ez talán már a mai Labrador volt). Később partra szállt: a saga szerint „dús volt a fű, a vízben lazacok fickándoztak, bőven termett vadszőlő”, ezért Leif elkeresztelte Vinlandnak, a „szőlő (bor) földjének”. Nemcsak partraszálltak, hanem néhány házat fel is építettek, majd visszahajóztak. Egy másik saga Thorfinn Karlsefni izlandi kereskedő útjáról szól, aki egy forrás szerint kibérelte Leif házait 1011 és 1014 között, és az izlandiak le is telepedtek, de végül az indiánok elűzték őket. Lehetséges, hogy „Vinlandba” a grönlandiak (sőt talán az izlandiak is) később rendszeres utakat tettek épületfáért és vadhúsért. Az utolsó ismert út, amiről van feljegyzés, 1347-ben volt.

Azt, hogy hol is volt Vinland, elég nehéz beazonosítani, hiszen ahhoz a sagákban nincs elég tengerészeti, csillagászati vagy antropológiai leírás. Mindenesetre Vinland a legtöbb szakember szerint a mai Új-Anglia lehetett, mert az a vadszőlő hazája, de ott nincsenek régészeti eredmények! Eltérően tőlük Helge Ingstad szerint a „Vinland” név etimológiája is más, és „füves területek, legelők földje” jelentésű, ezért szerinte északabbra feküdt, mint a vadszőlő övezete. Ő Vinlandot Új-Foundland északi peremével azonosította, ahol 1960-1964 között fel is tárt egy bizonyítottan viking települést, L’Anse aux Meadows nevűt – ma az UNESCO világörökség része –, ahol egy 8 házból álló, normál északi típusú településkomplexumot talált. Hogy lakói ellenséges támadások áldozataiként haltak-e ki, vagy a természeti viszontagságok következtében, ez aligha fog kiderülni.

Tekinthetők-e a vikingek Amerika, Kanada felfedezőinek? A szó szoros értelmében igen, de mivel kihaltak és nem volt egy folyamatosság a később ideérkezett európaiakkal, valójában mégsem. Jelentőségük azért is csak epizodikus, mert ezek a felfedezések Európára nem hatottak, a telepeseknek lényegében Európával nem volt kapcsolatuk. Az biztos, hogy a vikingek Amerikában gyarmatosítani, letelepedni akartak, de a feladat meghaladta erejüket. Több kutató szerint túl messze voltak grönlandi támaszpontjaiktól, amelyek különben maguk is gyöngék voltak. Emellett a föld lakott volt és az ellenséges indiánok is túlsúlyban voltak. Hogy a partokon túl, beljebb a kontinensbe behatoltak-e, az is kérdéses. Állítólag vannak a „viking eredetű” talált „tárgyak”, de ezek viking volta igencsak kétséges, nem bizonyítható.

Kanada igazi felfedezése tehát később zajlott le; alig ismert azonban az a tény, hogy erre már Kolumbusz Kristóf első amerikai útja után alig öt évvel, 1497-ben sor került! Ekkor érkezett a mai kanadai partokhoz John Cabot, eredeti nevén Giovanni Caboto, az angolok szolgálatba állt itáliai hajós. Igaz, a vikingek és Cabot útja között is jártak errefelé európaiak, de őket nem annyira a szárazföld, hanem a tenger érdekelte. Az Új-Foundland partjai mentén elterülő, a hidegáramlás eredményezte planktonsűrűség következtében halban rendkívül gazdag „halpad” már korán híressé vált, és európai halászok rendszeresen jártak ide halászni, sőt a szárazföldre is kihajóztak, telepeik nyomát később meg is találták Labradorban. Cabot utazását azonban más vezérelte: mint korának más hajósai, ő is a mesés keletre, Kathajba (Kína) és Zipanguba (Japán) igyekezett eljutni.

Giovanni Caboto Kolumbuszhoz hasonlóan Genovában született, úgy 1451 körül, de már fiatal korában Velencébe költözött. „Földije” utazásáról és „Indiába” érkezéséről tudomást szerezvén Angliába ment, mert azt gondolta, a gömb alakú Földön a szélességi körök észak felé való rövidülése miatt onnan rövidebb úton lehet „Indiába” jutni. VII. Henrik király szolgálatába fogadta és a Cabot számára kiállított oklevélben felhatalmazta őt „Kelet, Nyugat és Észak” országainak felfedezésére, meghódítására, gyarmatosítására, magának szerény 1/5 részt kötve ki a zsákmányból... Amikor a spanyolok erről tudomást szereztek, tiltakoztak, de az uralkodó nem tágított. Persze – akárcsak Kolumbusz esetében – az uralkodói szándék vagy engedély pénz nélkül mit sem ért volna; szerencsére bristoli kereskedők fedezték az út költségeit, ám viszonylag szerény mértékben, így Cabot 1497. májusában alig 18 fős legénységgel indult első útjára 50 tonnás „Matthew” nevű hajóján. Június 25-én szállt először partra egy általa hidegnek, sivárnak leírt földön, ami alighanem a mai Új-Foundland lehetett. Még egy hónapot hajózott a mai kanadai partok mentén, itt-ott partra is szállt, végül augusztus 6-án érkezett vissza Bristolba. Legfontosabb „felfedezése” a korábban ott járt halászok által titokban tartott halpad volt, ahová az ő útját követően mind több angol hajó merészkedett.

Egy év múlva Cabot újabb expedíciót szerelt fel, ezúttal már öt hajót, de az útról és Cabot sorsáról alig tudunk valamit. Valószínű, hogy útközben meghalt és egyes leírások szerint fia, Sebastian Cabot vette át az irányítást. Az sem tudjuk biztosan, hová jutottak el a hajók. Tény, hogy végül különösebb haszon nélkül tértek vissza Bristolba, ami csökkentette az „Indiába hajózás” iránti érdeklődést.

Sebastian Cabot később még vezetett utakat, 1508-ban az Északnyugati-átjárót kereste, sőt Magellán útját is követni akarta, így Dél-Amerika partjai mentén hajózva eljutott a La Platáig is. Ezekről az utakról saját kezű jelentései angol nyelven olvashatók, vannak azonban kutatók, akik az abban leírtakat kétségbe vonják. Életpályájában sok az ellentmondás, talán járt még a Karib-szigetvilágban és a Maluku-szigeteken is. 1548-ban, röviddel halála előtt életjáradékot kapott VI. Edward királytól.

Közben a portugálok is megjelentek északon. 1498-1500 táján Miguel and Gaspar Corte-Real eljutottak Grönlandra, Labradorra, talán Új-Foundlandra is. Útjukról részleteket a Lisszabonban élő velencei követ leírása alapján tudunk, mely kitér a gleccserekre, a fában való gazdagságra, sőt még az indiánok (vagy inkább talán eszkimók) életformájára is.

Egy másik európai hatalom, Franciaország is egyre nagyobb érdeklődést mutatott az Atlanti-óceán és Amerika iránt, ahogy az új kontinenst elnevezték. Ennek története Kolumbuszig nyúlik vissza, aki haláláig azt hirdette, hogy ő tulajdonképpen Indiába jutott el (erre emlékeztet pl. a Nyugat-indiai-szigetek neve, vagy az őslakók „indián” elnevezése), mégis a 16. sz. elején már sokan sejtették, hogy a kolumbuszi „India” valójában egy új, addig ismeretlen kontinens (amire egyébként valószínűleg a művelt Kolumbusz is rájött, csak nem volt hajlandó beismerni). Alátámasztották ezt a Kolumbusz első útját követő számos újabb expedíció hajósaitól származó hírek, amelyeket többek között egy Amerigo Vespucci nevű itáliai hajós (1451-1512) összegzett több nyelvre lefordított írásaiban. Vespucci állítólag 1497-1504 között négy utat is tett Amerikába és ekkor szerezte ismereteit. Noha ezt ma sok kutató kétségbe vonja, mégis, amikor 1507-ben a német Martin Waldseemüller (~1475-1521) megjelentette „Cosmographiae universalis introductio” című kozmográfiáját (azaz a kor jellegzetes, az akkor ismert világról szóló leírását), és abban egy világtérképet is szerepeltetett Amerika már ismert részeinek körvonalaival, ezt az „Újvilágot” a térképén – a leírásai alapján felfedezőnek hitt – Vespucci keresztneve nyomán „Amerigo földjének” nevezte el, pontosabban a keresztnév latinosított „Americus” alakját a nőnemű latin „Európa”, „Asia”, „Africa” nevekhez igazítva az új földrésznek az „America” nevet adta, amely elnevezés aztán általánosan el is terjedt, különösen azt követően, hogy Gerhard Mercator (1512-1594) németalföldi térképész, akinek térképeit világszerte a leggyakrabban forgatták, a nevet a mai Észak-Amerikára is kiterjesztette.

Visszatérve a franciákhoz, az 1515-ben megkoronázott új uralkodó, I. Ferenc nem volt hajlandó beletörődni a Földnek a spanyolok és a portugálok közötti, a tordesillasi szerződésen alapuló felosztásába, és támogatta a francia terjeszkedést Amerikában. Ez kezdetben főleg két területre, a halászatra és a kalózkodásra irányult. Az említett új-foundlandi halpad környékén működő halászok egyre nagyobb számban telepedtek le a mai Új-Skóciában, amelyet egyre elterjedtebb néven a 16. században Acadiának neveztek. A kalózok pedig – köztük leghíresebb a firenzei születésű Giovanni Verrazzano, vagy ahogy a spanyolok gyakran nevezték, Juan Florin volt – főleg az Inka Birodalom meghódítása után Európába induló, nemesfémekkel megrakott spanyol karavellákat fosztogatták. De Verrazzano, aki szintén Kínába akart eljutni, „hagyományos” felfedezésekkel is büszkélkedhet, mégpedig nagyjából a mai Egyesült Államok atlanti partvidékén, azon a területen, amely az északabbi angol és a délebbi spanyol célpontok között akkoriban még szűz területnek számított. Feltehetően a mai New York környékének első európai látogatója volt, sőt a Hudsonon felhajózva kapcsolatba került az ott élő indiánokkal is, részletesen leírja pl. az indiánok tolldíszeit. Sorsát ő sem kerülhette el: 1527-ben a spanyol gályák elfogták a hajóját és egy korabeli leírás szerint Verrazzanót Sevillában felakasztották. Mindenesetre Észak-Amerika partvidékének és part menti tájainak leírásában fontos szerepe volt.

A nagy francia hódítás igazi kezdete egy másik egykori kalóz, Jacques Cartier (1491-1557) nevéhez fűződik, aki 1534 és 1541 között nagy területeket járt be a Szt. Lőrinc folyó mentén. Eredetileg ő is az átjárót kereste Kína felé, ezért hatolt be minden öbölbe, folyótorkolatba, ott remélve az átjáró megtalálását. Első útján a mai Kelet-Kanada partjait tárta fel, a Szent Lörinc-öblöt, a Gaspé-félszigetet, Anticosti szigetét stb. Második útján messze északra hatolt a Szt. Lőrinc-folyón, ameddig az hajózható volt. Montreal (akkor Mont Royal) megalapításával kezdődött meg a tulajdonképpeni francia gyarmatosítás. Cartier útjai nyomán indult meg a térség legértékesebbnek tartott kincsének, a prémeknek a kereskedelme, amit a szó szoros értelmében csecsebecsékre cserélték az indiánokkal. Felfedezései nyomán a francia király 1536-ban bejelentette Új-Franciaország gyarmat létrejöttét és annak élére alkirályt is kinevezett. Lassan megkezdődött a prémvadászok, kereskedők, később a telepesek beáramlása, de ezek az első telepek általában rövid fennállás után elpusztultak.

Az állandó települések létrejötte a francia terjeszkedés talán legnagyobb alakjának, Samuel de Champlainnek (~1567-1635) a nevéhez fűződik, aki felfedező, térképész és prémkereskedő volt, és számos – immár nem csak hajózó – utat vezetett a mai Kelet-Kanadába. Nevét máig őrzi a Champlain-tó és kiemelkedő jelentőségét mutatja, hogy szobrát Québec városának sziklaszirtjén, az Óváros leglátogatottabb pontján állították fel. Champlain városokat alapított, így 1604-1605-ben Kanada első olyan európai települését, kereskedelmi állomását, Port Royalt, mely máig sikeresen fennmaradt, 1608-ban pedig Québecet. Munkássága idején települések jönnek létre a Fundy-öböl mentén is. Champlain kutatásait már a modern gyarmatosítás motiválta: vizsgálta, alkalmasak-e a területek földművelésre, ill. miféle gazdasági használhatóságuk lehetséges, megalapította a terjeszkedés „gócpontjainak” szánt állandó településeket, feltárta a kereskedelmi utakat, és ügyesen bánt az indiánokkal is, tanulta nyelvüket, az egymással háborúskodó törzsek (pl. a huronok és az irokézek) esetében pedig ravaszul alkalmazta az „oszd meg és uralkodj” elvét. Híres történet vele kapcsolatban, hogy az Ottawán hajózott és asztrolábiuma (egy fontos navigációs műszere) vízbe esett, de 250 évvel később, véletlenül éppen Kanada hivatalos kikiáltásának évében, 1867-ben megtalálták a folyóparton, ahová az ár kisodorhatta; azóta persze becses ereklyeként őrzött múzeumi tárgy.

Champlain felfedezéseiben fontos társa volt egy korábbi tapasztalt prémvadász és prémkereskedő, Étienne Brûlé, aki hosszú éveket töltött az indiánok körében, ismert több indián nyelvet, igazi „coureur des bois”, azaz erdőjáró volt. Ezek az erdőjárók, afféle „felderítők” az ismeretlen vadonba merészkedve keresték meg a járható ösvényeket, a hagyományos kereskedelmi útvonalakat, ismerték az indiánokat, nem ritkán köztük éltek, de többnyire maguk is vadásztak prémes állatokra és kereskedtek is az indiánokkal. A gyarmatosítás szempontjából igen fontos szerepük volt, hiszen tulajdonképpen előkészítették a későbbi „európai terjeszkedést”, a telepesek útját. Tegyük hozzá, ebben a terjeszkedésben, ill. annak előkészítésében az indiánokat térítő ferences és jezsuita szerzeteseknek is fontos szerepük volt.

Champlain és Brûlé útjainak eredményeképpen az 1630-as évekig a megismert területek a Huron- és Michigan-tavakig terjedtek ki. Jelentős felfedezések fűződnek továbbá a Szt. Lőrinc-folyótól nyugatra Jean Nicolett nevéhez is. A sors furcsa fintora, hogy ez a nagy erdőjáró, aki számtalan kalandot vészelt át, nem tudott úszni, ezért alig 44 éves korában belefulladt egy folyóba... Egy másik erdőjáró, Dániel Greysolon Duluth gárdatiszt – akinek nevét a fontos minnesotai város őrzi – az „indián diplomáciában” volt igen eredményes.

Miközben a franciák már inkább a kontinens belsejében terjeszkedtek, az angolok a mai Kanada északabbi részein továbbra is inkább a partvidékeket kutatták és az Északnyugati-átjárót keresték. Martin Frobisher (~1535-1594) Yorkshire-ből származó tengerész három nagy expedíciót vezetett észak felé és nagy szerepe volt az arktikus szigetvilág, főleg a Baffin-föld partvonalainak feltárásában. Kutatásait északabbra a később róla elnevezett szorosban John Davis folytatta, majd Henry Hudson (~1570-1611), aki viszont 1608-ban a Hudson-öblöt fedezte fel. Ezek az expedíciók azonban céljukat, az átjáró felfedezését nem érték el, értékes árut pedig alig hoztak vissza Angliába, és a zord éghajlat sem tette vonzóvá itt északon a brit korona számára gyarmatok alapítását. Viszont délen a francia-angol háborúskodások mindennapossá váltak. A franciák ugyanis szövetségre léptek a körülöttük élő algonkin indiánokkal, miáltal szembekerültek azok ellenfeleivel, az irokézekkel. A harcokba az irokézeket támogató angolok is beavatkoztak, így egyre jobban kiszélesedett a két birodalom közötti háború.

Északon, a Hudson-öböl vidékén Károly király engedélyével 1670-ben kezdte meg működését az angol Hudson Bay Company kereskedelmi és gyarmatosító társaság, mely főleg a prémkereskedelemben vált jelentőssé, majd később a felfedezésekben és sok hely benépesítésében játszott jelentős szerepet. Ez kiélezte az angol és francia ellentétet a szőrmekereskedelem hasznáért. A küzdelem azonban az európai erőviszonyok alapján a 18. sz. elejére eldőlni látszott, 1713-ban Franciaország az utrechti békében lemondott Új-Foundlandról és Acadiáról Anglia javára, és ezzel megkezdődhetett a brit beáramlás. 1749-ben a britek megalapították Halifaxot. Új-Skóciába skótok telepedtek be, és 1755-ben a britek kiűzték mindazon acadiai és a Fundy-öböl mentén élő francia nyelvű telepeseket, akik nem tettek hűségesküt. Sokan visszatelepültek Franciaországba, mások átköltöztek Új-Franciaországba vagy a mai Egyesült Államok területére.

A franciák számára a végső vereséget a hétéves háború (1756-1763) hozta meg, melynek során 1759-ben a britek elfoglalták Québec városát, majd „Új-Franciaország” valamennyi tartozékával együtt Anglia birtokába került. A párizsi békében Franciaország lemondott minden észak-amerikai birtokáról. Az addig majdnem teljesen francia lakosságú területre megkezdődött a nagy arányú angol bevándorlás, amelyet tetézett, hogy az 1776 után, az Amerikai Egyesült Államok függetlenné válását követően mintegy 50 000 loyalista (a brit koronához hű) telepes vándorolt ki főleg Új-Skóciába (az egykori Acadiába) és a belőle 1784-ben kihasított Új-Brunswick területére, valamint a Nagy-tavak vidékére, főleg a mai Ontarioba. Ez utóbbi rész, az ún. „Tóköz” lett aztán Kanada legsűrűbben lakott, gazdaságilag is legjelentősebb területe. De ez már a modern kanadai történelem kezdete.