Kicsindi Edina:
A katolikus egyház szerepkeresése a világpolitika színpadán a 19. század végén

VI. Sándor pápa és II. Gyula, a 16. században még döntőbíróként vállalhatott szerepet a felfedezések koncán összemarakodó világi hatalmak ügyében. A 18. század végére azonban megváltozott az európai politikai helyzet, amit a jezsuita rend betiltása is jól mutat: a világi államhatalom és akarat felülkerekedett az egyházi, és az azt jelképező pápai hatalmon. Bár a Szent Szövetségi Európa teremtette rövid életű konzervatív légkörben a pápai tekintély fénye helyreállani látszott a 19. század első felében, a folyamat azonban visszafordíthatatlan volt; a pápa a világi diplomáciában soha többé nem játszott olyan nagy szerepet, mint azelőtt. Az érintett felek vitás ügyeiket több állam által szavatolt biztonsági garanciák útján immár nemzetközi konferenciákon próbálták rendezni, míg a pápa világi hatalmának utolsó bázisát a nemzeti mozgalmak söpörték el a század közepén. Az 1848-as polgári forradalmak két oldalról is veszélyeztették a pápa évszázados hagyományokon nyugvó hatalmát. Az olasz nemzeti törekvések kétségbe vonták a Közép-Itáliára kiterjedő Pápai Állam létjogosultságát, és 1871-re a katolikus egyház fejét visszaszorították a vatikáni palota kapui mögé. Ezzel lényegében a pápa, mint világi uralkodó elveszítette teljes hatalmi bázisát, így ahhoz, hogy továbbra is az európai nagyhatalmi politika meghatározó tényezője maradhasson, új alapokra kellett helyeznie azt. Ekkor a katolikus egyház szervezeti megújítása került előtérbe. Az Európa katolikus országaira kiterjedő egyházi szervezet Rómához kötésével próbálta biztosítani befolyását az egyes országok életében. A külpolitikai-diplomáciai irányultsággal szemben itt egy alapvetően belpolitikai pozíciónyerésről beszélhetünk, hisz a katolikus országok legtöbbjében a polgári forradalmak által elért eredmények ellenére is az egyház jelentős politikai erőt képviselt a törvényhozásban, a végrehajtásban, ő volt a tulajdonképpeni adminisztratív szerv az állam helyett – gondoljunk csak az egyház hatáskörében maradt anyakönyvezésre – vagy akár a közvetlen uralkodói környezet befolyását tekintve. Ennek jegyében „konkordátum-rendszerével szétzúzta az egyes államegyháziságok által Rómától független egységekbe szervezett hierarchiákat. Szerencsésen központosította Róma köré a papképzést és gondja volt arra, hogy püspöki székekre s helyi szemináriumok élére Rómában nevelkedett és Róma szellemét továbbterjesztő papok kerüljenek.[1] A munka eredményeit az 1870-es Vatikáni Zsinaton ismertette el,[2] ahol befejezésként a megjelent főpapokkal dogmává emeltette a pápai tévedhetetlenséget, vagyis ha a pápa valamiről ex catedra kinyilatkoztatást tesz, akkor az megkérdőjelezhetetlen.

            IX. Pius azonban elkésett. A 19. század közepének polgári forradalmai ugyanis örökül hagytak egy másik ideológiát is, amely igazából csak a század utolsó harmadában válik erőssé, de alapjaiban rengette meg a piusi alkotmányt. A liberalizmus az egyház és az állam szétválasztására igen nagy hangsúlyt fordított, felszámolva, illetve csupán névlegesítve a katolikus egyház maradék hatalmi pozícióit is az állami gépezetben, a törvényhozásban és a bürokráciában is. XIII. Leó teljes pontifikátusa a liberalizmus elleni küzdelmen alapult, és nem hívhatott más eszközt segítségül, mint a piusi elveket és a keresztény ideológiát, szembeszállva a liberalizmushoz kapcsolt modernizáció minden megnyilvánulásával. XIII. Leó az egyház híveinek érdekében, de hatalmi, tekintélyi pozícióinak védelmében lépett fel az államhatalommal szemben és enciklikákkal árasztotta el Európát.[3]

            Gergely Jenő szerint a pápai infallabilitás IX. Pius alatt a „pápaság egyházon belüli autoritását”[4] volt hivatott alátámasztani. XIII. Leónak azonban a megváltozott körülmények hatására, a pápai tekintély ismételt csorbulása következtében a vatikáni zsinat határozatainak más értelmezését kellett előtérbe helyeznie. Eszerint a pápai tévedhetetlenség valójában „a pápa teljes és közvetlen főhatalmából jön, amely minden katolikusra kiterjed.”[5] Így 1890-ben már az államot és az egyházat egyenrangú, szuverén hatalmakként jellemzi: „Bizonyos, hogy az Egyháznak és az államnak meg van a maga főhatalma, miért is a maga természete által alkotott működési körében egyik sincs a másiknak alávetve. Ámde ebből éppen nem következik, hogy a kettő egymástól elválasztandó vagy egymással ellentétbe hozandó.”[6]

            A pápai kúriának azonban be kellett látnia, hogy lényegében vereséget szenvedett. Sem a rendelkezésére álló eszközök, sem a tekintélye nem volt elég, hogy Európa uralkodói és kormányai egyenrangú partnerként kezeljék a továbbiakban, noha XIII. Leó tett még egy kísérletet diplomáciai szerepkörének visszaszerzésére.[7] Kitűzött feladatát, miszerint igyekszik pontifikátusa alatt a pápai tekintélyt új alapokra helyezni[8], egy új, a nemzetközi politika támasztotta lehetőség segítségével sikerült végül megvalósítania. Az európai nagyhatalmak érdeklődése Afrika iránt és a gyarmatosítási láz felélénkülésének következtében az egyház egy régi szerepkörének újbóli vállalásával ismét tevékeny részesévé válhatott a világpolitika folyamatának.  Mivel „még mindig annyi támadás között is és annyi ellenségeskedés között is az Egyház volt a földnek az intézménye, amely az egész földet kormányozni kívánta”[9] kapva kapott a lehetőség után.

            Az új munkába a jezsuita rend is bekapcsolódhatott. A rend maradványa az 1773-as felosztását követően az európai illegalitást Oroszországban vészelte át, ahol II. Katalin nem engedélyezte a bréve kihirdetését.[10] 1801-ben VII. Pius Oroszország területén elismerte a rend fennmaradását, és a Restauráció korának az egyház iránti jóindulatát kihasználva 1814. augusztus 7-én ünnepélyes keretek között visszaállította a rendet, amit azonban a különböző európai uralkodók 1860-ig még hetvenszer üldöztek el, illetve rehabilitáltak ismételten .[11] Bár az 1870-1880-as éveket megelőzően is volt missziós tevékenység, ám nem számottevő,[12] így  ezen idő alatt a rend prominens személyiségei a pápai kúriában teljesítettek szolgálatot, amihez kétségtelenül hozzájárult a főpap iránti teljes elkötelezettségük is. A megváltozott helyzetben a pápának erre a lojalitásra szüksége is volt, és Barthel szerint a rend a pápa „tintástollává”[13] változott, soha nem nyerte vissza régi hatalmát és fogadalmával mégis összeegyeztethető szuverenitását. 

            Az európaiak előrenyomulása Afrikában kedvező helyzetet teremtett az egyház számára is, hogy magára találhasson. Groves szerint a katolikus egyház egyszerűen kihasználta az európaiak újbóli szembenállását, hogy árnyékukban új hatalmi pozíciókra tehessen szert.[14] A magyarázat valószínűleg nem ilyen egyszerű, de a katolikus egyház mindenestre a nemzetközi élet aktivizálódásában valóban a kárpótlás lehetőségét láthatta világi hatalmának elvesztéséért az európai diplomáciában tett sikertelen szerepvállalási kísérlete után. A világ most új igénnyel lépett fel a missziós tevékenység iránt, a protestáns egyházak pedig gyorsan munkához láttak – gondoljunk csak Livingstone tevékenységére – amely szintén lemaradására emlékeztette az addig az európai politikai térre koncentráló katolikus egyházat: „A kath. egyház nem hanyagolja el e kedvező alkalmat; nem marad a kereskedők, természettudósok, vagy épen a tévtan hirdetői mögött, hanem küldetéséhez hiven utánok siet az eltévelyedett juhoknak, hogy ezeket is Krisztus aklába betéritse.” – tudósít az új mozgalomról az 1882-ben induló A Kath. Hitterjesztés Lapjai missziós folyóirat.[15] 

            A misszió évszázadokkal ezelőtt a katolikus egyház fontos feladata volt, amit kitűnően végzett, érthető tehát, hogy az új missziós mozgalomban való részvétel jogos igényként merül fel esetében. Ebben a Livingstone által is megerősített ideológiai áramlat szintén segítségére volt, melyet ügyesen a maga javára fordíthatott, mondván, hogy Afrika civilizálásának feladatára ugyan ki lehetne alkalmasabb jelölt, mint a katolikus egyház, melynek évszázados missziós tapasztalatai vannak ezen a területen. Csakúgy, mint a rabszolga-kereskedelem és a rabszolgaság intézménye ellen való fellépés, hisz ez az emberekben lakó bűn, erkölcstelenség következménye; az egyház pedig az erkölcs őreként hatékonyabban léphet fel ellene, mint bármelyik európai állam, ahol a polgárokból a liberalizmus hatására végbemenő modernizáció kioltotta a keresztény erkölcsöket, melyek egyedül képesek szembeszállni ezzel. Azt, hogy erre neki joga és elhivatottsága van, a pápa több körlevéllel is igyekszik alátámasztani, hogy ezzel is kivívhassa megérdemelt helyét már nemcsak az európai, hanem a világ eseményeinek folyamában is: „A szabadságért való gondoskodáson kívűl apostoli hivatalunk ránk egy másik és fontosabb kötelességet is hárit, t. i. Afrikában az evangélium terjesztésének gondját, (…) mert az evangéliumnak elfogadása a négereket a test rabszolgaságának járma alól is fölszabadítja.” [16] Itt azért megjegyezném, hogy a rabszolga-kereskedelem elleni küzdelem jegyében az egyház valóban csak a 19. században lépett fel, hisz a 16-17. században még nemcsak hogy megtűrte, de anyagi érdeke is fűződött hozzá. Az akkor még legális kereskedelemben való részvételeként például Kongóban a 17. század végén minden rabszolga után 150 reist kapott.[17]

            A missziós tevékenység újbóli megindulása az 1870-es évek elejére tehető, amelyre a pápa 1872-es körlevelében hívta fel a figyelmet, a missziós munka céljává pedig a gyilkos klíma miatt a bennszülött papság kinevelését tette. [18] 

            A katolikus egyház tehát visszaszerezte a missziókban elveszett pozícióit, majd pedig diplomáciai úton is sikert elérve, helyzetét az új lehetőségeket kihasználva nemzetközileg szavatoltatta. A berlini konferencia így valóban nem Afrika felosztását jelentette, hanem inkább a kontinensen betöltött szerepek és feladatok kijelölése és szétosztása történt meg, melyre a fokozott érdeklődés és a sok jelentkező miatt volt szükség. A Kongó-akta tehát Közép-Afrikára  vonatkozóan lefektette az afrikai missziós munka alapjait,[19] amit az 1889-es brüsszeli konferencián kiegészítettek.[20] A missziós munka finanszírozását csupán úgy határozta meg, hogy a világi hatalmak kötelesek támogatásukról biztosítani e független törekvést.[21] Az anyagiakról elvileg Rómának és az adott missziónak kellett gondoskodnia, és mivel sem az egyház, sem a misszió nem kapott a korábbiakhoz hasonló birtokadományokat, jellegük ebből a szempontból abszolút nemzetközivé vált. A Propagandának a minél több alamizsna gyűjtése érdekében a nevében is benne rejlő tevékenységet sikeresen kellett folytatnia, amint azt a kor új információs eszközeit felhasználva tette is: missziós lapok tucatjai lepték el Európát, és a távoli földrész hírei olyan országokba is eljutottak, amelyek közvetlenül nem voltak érdekeltek a kontinensen zajló politikai csatározásokban. A lapokban misszionáriusok közölték tudósításaikat, kapcsolatot tartva az otthoniakkal, és ezzel lehetőséget kapva saját missziójuk anyagi helyzetének javítására: alamizsna gyűjtésére. Amit Róma ez mellett megtehetett, hogy minden ország papságához külön körlevélben fordult, hívei között is szorgalmazva az afrikai missziók javára való adakozást, a pénz elosztásáról pedig a következőképpen rendelkezett: „az egyes országok által adományozott összegeket azok a missziók kapják, melyeket az illető országnak hivei a rabszolgaság kiirtása végett alapitottak. Missiókat fenn nem tartó országok adományai a legrászorultabbak között kerül felosztásra…”[22]

            A berlini és a brüsszeli konferenciákon tehát a livingstone-i elvek hivatalos elismerést nyertek, a katolikus egyház pedig sikeresen lépett elő ezen elvek legfőbb képviselőjévé. Wolkenberg katolikus egyháztörténészként a brüsszeli egyezmény azon pontjait emeli ki lényegként, amelyek „a rabszolgakereskedés elnyomására alkalmas eszköznek kimondja a missziókat (…) és kötelezi a nagyhatalmakat, hogy a már létesített és létesítendő missziókat, bármily felekezetűek, oltalmazzák és mindazoknak, akik a rabszolgakereskedés megszüntetésében munkálkodnak, segítséget nyújtsanak.”[23] Ez a kikötés rávilágít a missziók működését meghatározó problémákra, amelyekről a mai napig vitatkoznak a szakértők: hogyan határozhatjuk meg a  hitterjesztés viszonyát a gyarmatosításhoz, az elvégzendő feladatokat, a felekezeti hovatartozást és a misszionáriusok nemzetiségének kérdését tekintve?

            A szakirodalomban legtöbbször előforduló álláspont szerint „Christianity was simply the ritual aspect of European colonialism.”[24] Nálunk Gergely Jenőnél találkozhatunk hasonló véleménnyel, a katolikus missziók szerinte „a gyarmatosítók ötödik hadoszlopát képezték”,[25] a katolikus egyháztörténészek többsége pedig azt emeli ki, hogy a protestánsok álltak szorosabb kapcsolatban a gyarmatosítással, nem a katolikusok.[26] Ki-Zerbo szerint a hittérítés és a gyarmatosítás összefonódása különösképpen azokon a gyarmatokon volt jelentős – így Belga-Kongóban, Angolában és Mozambikban, melyek európai urai nem rendelkeztek stabil gazdasági és belpolitikai háttérrel, ezért szükségük lehetett az egyház és a misszionáriusok támogatására.[27] Livingstone-nál láthattuk, hogy a misszionárius valóban belefolyhat a gyarmati politikába – valószínűleg a történészek többsége is ennek alapján általánosított – de néhány évvel később a missziók tömegessé válása miatt és a gyarmati körülmények megváltozott hatására az új nemzedék számára ez már nehezebb volt. A berlini konferencia általános irányelveket lefektető aktájában ugyanis a misszióknak szánt szerep a civilizálás volt, összekapcsolódva a rabszolga-kereskedelem elleni harccal, illetve a bennszülöttek visszafogása, konszolidálása nevelés és szociális segítség útján, és ebből a szempontból egyet kell értenünk Ki-Zerboval, hogy a missziók munkájának tolerálása valóban az általa említett országoknak lett volna leginkább elvárható. Osterhammel szerint is a misszióknak a gyarmatosításban betöltött szerepének értékelésekor inkább erre a két feladatkörre kellene koncentrálni, ami pedig nem volt része a „magas gyarmatpolitikának.”[28] Véleményem szerint azonban a másik oldalról sem szabad megfeledkezni, hogy a katolikus egyház új helyzetéből adódóan a missziókon keresztül próbált meg, ha nem is politikai hatalomként, de diplomáciai eszközöket felhasználva fontos tényezőként jelen lenni a gyarmati kérdésekre fókuszáló nemzetközi életben. Az egyház önálló szerepvállalása így együttműködés helyett konfrontációt eredményezett, katolikusok és protestánsok között, valamint a missziók és a gyarmatosító hatalom között is, hiszen a különböző felekezetű missziók ellenségeskedései zavarták gyarmati uralmának konszolidálására tett erőfeszítéseit. Ez különösen igaz volt Mozambikra.

            Mozambikban a missziós tevékenységre a jezsuiták kaptak felhatalmazást. Portugáliának, miután többször is betiltotta rendet, nem voltak saját nevelésű, portugál nemzetiségű jelöltjei, akik most teljesíthették volna a misszió feladatait. Nemzetközi nyomásra és az uralkodó család változatlan rokonszenvének engedve[29] azonban beengedte az ellenőrzése alá tartozó területekre a rendet, és a lehetőségekhez mérten anyagi támogatást is nyújtott neki. A rend portugál területen dolgozó misszionáriusai így eleinte egyáltalán nem, később is csak korlátozott számban jöttek Portugáliából. Míg az angol területen dolgozó jezsuiták nagy része angol és lengyel volt, addig itt sokkal változatosabbak volt a misszionáriusok nemzetiségi arányai: francia, német, osztrák, magyar szerzetesek és laikus testvérek teljesítettek szolgálatot, nem is beszélve a déli tartományok jórészt angol származású protestáns misszióiról. A portugál kormányzat, amely azonban uralkodójával ellentétben továbbra sem örült az egyház újbóli jelenlétének, főleg az 1890-es évek republikánus politikai irányvonalának megerősödése miatt; kieszközölte, hogy a területén lévő misszió irányítás szempontjából ne a római Propaganda, hanem az 1883-ban visszaállított moçambique-i püspök alá tartozzanak.[30] Így kerülhette el a korábban például Brazíliában is kialakult helyzetet, amikor „megkönnyítette a gyarmatokon is a jezsuita misszionáriusok tevékenységét a pápai privilégiumok rendszere, amely függetlenítette őket az egyházi helyi vezetőtől, a püspöki fennhatóságtól. Annak ellenére, vagy talán éppen azért, hogy a főkegyúri jog a gyarmatokon a portugál és a spanyol királyt illette, Róma a gyakorlatban a jezsuitákon keresztül ellenőrizte és irányította az ottani egyházi szervezetet.”[31] A portugál gyarmati kormányzatnak azonban nemcsak a katolikus egyház jelenlétébe kellett beletörődnie, hanem a protestáns missziók megjelenésébe is az Inhambane régióban, ami számára összekapcsolódott az angol befolyás ismételt kiterjedésével a portugál területeken. A berlini konferencia után az angolokat sokáig nem fogadták szívesen Mozambikban, noha valóban a gyarmat gazdaságának egy része az ő ellenőrzésük alatt állt, illetve támogatásukra szorult – mégpedig leginkább délen.[32] A brüsszeli konferencia ennek tolerálására külön figyelmeztette a portugálokat, amit Albaquerque kormányzó nehezményezett is: “The Brussels Conference obliges us to tolerate in Portuguese territory these /Protestant/ missions, always formed by foreigners and in general opposed to our dominion. It is a necessary evil…”[33] A kormányzó itt az idegen jelenlétre panaszkodik, valószínűleg az angolokkal szembeni ellenszenv kivetüléseként, és emlékezve  a szintén protestáns Livingstone missziós tevékenységére is. Mint láttuk azonban, a katolikus missziókban ugyanúgy idegen nemzetiségű misszionáriusok tevékenykedtek, amit valószínűleg szintén nem néztek jó szemmel, de figyelmük politikai okok miatt a befolyásuktól mentesebb protestánsokra irányult inkább – a jezsuitákat ugyanis most könnyebben ellenőrzésük alatt tarthatták, ami majd 1910-ben, a forradalom után újbóli  kiűzésüket is eredményezi.

            Az eddigieket összefoglalva, a 19. századi missziók szerepével foglalkozó szakirodalom azon általános megállapítását, miszerint a misszionáriusok tevékenység mindenkor elősegítette és támogatta az európai gyarmatosítók, különösen saját országának törekvéseit, nem fogadhatjuk el teljesen. A megállapítás valószínűleg Livingstone munkásságának értékelése alapján született, de mint bizonyítottuk, esete egyedi jellege tette csupán lehetővé, hogy a politikai eseményekbe nemzetközi szinten is meghatározó szerephez jusson. A 19. század utolsó harmadának missziós rendjei már más, nemzetközileg meghatározott, rögzített feltételek mellett dolgozhattak, a számukra kijelölt területen. A gyarmatot ellenőrzése alatt tartó hatalom munkáját megkönnyíthették ugyan a gyarmat „pacifikálásába” való bekapcsolódásukkal, de mint a katolikus missziók esetében láttuk, a 16-17. században elért módon már nem szólhattak bele ténylegesen a terület irányításába. Erre sem az irányítás módjának megváltozása – szigorú, az egész gyarmatot átszövő adminisztrációs rendszer kiépítése, a gyarmat szorosabb hozzákötése az anyaországhoz – nem adott lehetőséget, sem az egyház megváltozott európai helyzete nem tette lehetővé, hogy a korábbihoz hasonló súllyal vegyen részt az irányító munkálatokban. Az egyház önmaga képviselőjeként sem léphetett fel igazán a gyarmatokon, mert bár a missziós mozgalom nemzetközi finanszírozású volt, de a befolyt alamizsna azonban még a gyarmati hatalom hozzájárulásával sem érte el azt a 16-17. századi szintet. Azt, hogy a misszionáriusok a gyarmati politika szolgálatában álltak volna, szintén nem fogadhatjuk el általánosan, hisz az egyház és a misszionáriusok helyzete országonként, felekezetenként más-más jellegű volt, mint láthattuk, Portugália éppen misszionáriushiánnyal rendelkezett és politikai okokból egyik felekezetet sem látta szívesen területén. Jelenlétük inkább gátolta munkáját, mint elősegítette azt. A helyzet akkor sem változott meg döntően, amikor a 20. század elején már több portugál jezsuita is szolgálatot teljesíthetett a gyarmaton, 1910-ben a kormány ugyanis ennek ellenére beszüntette a munkát a fennhatósága alá tartozó missziókban. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a misszionáriusok egyik fél érdekeit sem képviselhették egyoldalúan, hanem önálló feladatkörrel rendelkeztek és így vettek részt egymás mellett a 19. század utolsó harmadának afrikai eseményeiben.

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!