Németh Andrea:[1]
Történelmi hódítások, hódító kultúrák
„a spanyolországi mór korszak pillanatai”

Bevezetés

     Az Ibériai-félsziget a periférikus földrajzi elhelyezkedése révén, évszázadokon keresztül Európától elszigetelt régiónak számított, ugyanakkor geopolitikai és stratégiai szempontból félelmetes erőt képviselt. Az Ibériai-félsziget földrajzi fekvése, környezeti tényezői jelentős befolyással bírtak történelme alakulására, s kulturális gazdagságára, melynek csak egy szelete a mór korszak története.

     Az arabok, akiket e földrajzi térségben móroknak (iszlámhitűek) neveztek, magukkal hozták jellegzetes, fejlettebb keleti kultúrájuk gyöngyszemeit, valamint a virágzó földközi-tengeri civilizációt. Az Al-Andalusz földjén mórok, és keresztények együttélése az akkori Európában virágzó tudományt és egyedülálló kultúrát hozott létre, mely egyrészt az iszlám múlt közvetlen öröksége, másrészt viszont vetületeinek jellegzetességei különleges szintézist képviselnek a kontinens fejlődésében. Ezen andalúz arab-spanyol műveltség szimbólikus hídként az antik kultúra értékeit közvetítette Európa felé, másrészt kapcsolatot teremtett az iszlám és a keresztény világ között.

     E rövid értelkezés a geográfia, a történelem, és az építészet „gyűrűjében” mutatja be a hét évtizedes (711-1492) spanyolországi mór örökség emlékeit, melyek csábító varázsa a mai napig maradandó értéket képviselnek a mediterrán kultúra bölcsőjében.

1.      A geográfia tükrében

1.      1. Az Al-Andalusz kezdetei

     Számos földrajzi tényező alakította a térség történelmét, jelesül a hegységek jelenléte, a hajózható folyók hiánya és nem utolsó sorban a tengerek ölelése. A mindenütt jelenlévő tenger és a kikötőkkel tagolt partvidék sajátosságának köszönhetően lehetővé vált a tengeri hatalom kiépítése a térségben, melynek alapja természetesen a hajózás és az ütőképes hadiflotta volt. Másrészről, mint Európa és Afrika, az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger találkozásánál fekvő régió, hatalmas tengerentúli gyarmatbirodalmat tudott kiépíteni a felfedezések történetében. A tenger, mint legfontosabb földrajzi tényező a kezdetektől alapvetően meghatározta a félsziget gazdasági, kulturális primátusát a Mediterráneumban.                  Amennyire a Pireneusok hegylánca elszigetelte a régiót az európai konstellációktól, a Gibraltári-szoros szinte annyira összekötötte Észak-Afrikával, s melynek klímája, domborzati viszonyai Andalúzia természeti képéhez hasonlóak. Ez a természetföldrajzi sajátosság hosszú történelmi korszakokon keresztül döntően meghatározta a kapcsolatát délen Afrikával, nyugatra az Atlanti-óceánban lévő és azon túli területekkel. Ezzel szemben Nyugat-Európával való jelentősebb gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatai többnyire csak a XII-XIII. századtól kezdődtek. A félsziget hegységeinek sorompói ugyanakkor mindig is gazdag ásványi lelőhelyeket – ezüst, réz, ólom, higany, vas - kínáltak az érkező telepesek számára, másrészről az erdők fái a hajóépítés alapjait teremtették meg. [2]

     A Pireneusi-félsziget mindig is egyszerre volt a különböző törzsek, és civilizációk meghódításának célpontja, s népek keresztútja. A félsziget északi hegyei (Kantábriai, Pireneusi és a Kasztíliai-hegységek) a keresztény hercegségeknek – Asztúria, Kantábria, Baszkföld - nyújtottak stratégiai védelmet a délről érkező nomád népek támadásaitól, illetve Európa védőbástyáját jelentették a Korán népeivel szemben. Másrészről a vad domborzat különálló földrajzi térségekre is tagolta a félszigetet, melyek a történelem folyamán kultúrájukban is elhatárolódtak egymástól – Katalónia, Galicia. A kasztíliai fennsíkot a számtalan hegyvonulat szinte teljesen elvágta a tengerparttól, illetve a hajózható vízi utak hiánya is tovább nehezítette az egyes területek közötti átjárhatóságot. A mesetán átfolyó öt nagy folyó – Douro, Ebro, Tajo, Guadiana, Guadalquivir – melyek az Ebro folyó kivételével, az Atlanti-óceánba ömlenek, valamint teljes hosszukban nem hajózhatók, hozzájárultak a félsziget életmódbeli eltéréseihez. [3]

     A földrajzi adottságok nagymértékben segítették, és lehetővé tették, hogy 711-től délen a Gibraltári-szoroson átkelő muzulmán kalózok is könnyedén az ellenőrzésük alá vonhassák a térséget. A mórok a gazdag és termékeny Guadalquivir völgyeiben települtek le, melyek folyói rendelkeztek a folyami közlekedésre és az öntözésre alkalmas vízmennyiséggel. Az Andalúziai-medence, - mely a tengerek felé teljesen nyitott - egyben a keleti partvidék gazdag, és jól megközelíthető vidékének számított. Az ide érkező mórok igazi földi paradicsomot találtak, melynek a titka a bőséges víz volt. A mórok imádták a vizet, és mivel a Korán is előírta a napi rituális tisztálkodást, közfürdőik és palotáik szökőkutjainak vizét is a közeli folyókból nyerték.

     Ezen túl, az andalúziai medencében számos új veteménykerti növényfajtát is akkortájt terjesztettek el, mint például a rizst, a cukornádat, a gyapotot, a citromot és még sok más déligyümölcsöt. Az arabok tovább tökéletesítették a rómaiak öntözőgazdálkodását, melynek legjelentősebb eredménye a vízikerekek alkalmazása volt, hiszen segítségükkel könnyedén át tudták emelni a folyók vizeit a földekre. A történelmi arab eredet a mai napig fellelhető az űrmértékek elnevezéseiben, az öntözéses terminológiában és nem utolsó sorban a mezőgazdasági termékek elnevezéseiben. Az állattenyésztés is virágzik, miután az állományt frissíti a különböző fajok folyamatos mozgása, bekerül az afrikai vér, mely javítja a ló- és a juhállományt. Jelentős volt még az üveggyártás, a fazekasság, a bőrművesség és nem utolsó sorban a selyem, a szőrme és a márványfeldolgozás. Kétségtelen, hogy a mór jelenlét és civilizáció, s az andalúz ízlés óriási hatással volt a korabeli városok, települések, valamint a kereskedelem fejlődésére.[4]  

      Az Al-Andalusz ekkor egy világbirodalom része lett, mely Marokkótól egészen az indiai Pandzsabig terjedt. A mór korszak pillanatait, mind a mai napig a mohamedán kultúra ékköveiként Córdoba, Granada, Malaga és Sevilla képviselik. Córdoba elsősorban uralkodói központ, a muzulmán papság és az arisztokrácia lakhelyéül szolgált. Ugyanakkor a tudományos, a filozófiai, az irodalmi és zenei élet központja. A város virágkora 1236-ig tartott. A Sierra Nevadától északra és a tengertől közel 70 km-re fekszik Granada, ahol Európa utolsó arab uralkodóinak palotája az Alhambra is található, a világ egyik legismertebb mór Andalúzia jelképértékű műemléke. Ezen utolsó arab emigrátust Granadát, csak 1492-ben foglalták vissza a keresztények. Andalúziában sehol másutt nem akarták oly erővel megszüntetni a mór idők emlékét, mint éppen itt, azonban e civilizáció emlékei kitörölhetetlen nyomokat hagyott az európai Spanyolország kultúrájában.[5]

2. A történelmi múlt

2. 1. A mór-hispán kultúra szintézise (711-1492)

        711-től Tarik arab hadvezér, afrikai berber csapatokkal és szíriai harcosokkal átkelt a mai Gibraltár szoroson, melynek neve az arab Dzsebel al Tarik szóból származik, s jelentése nem más, mint „Tarik hegye”. Folyamatosan nőtt a muzulmán bevándorlók száma, de a hispán lakossághoz viszonyított arányuk kezdetben elenyésző maradt. A muzulmán Spanyolország önmagát Al-Andalusznak nevezte, mely szó jelentése a „Vandalicia” a vandálokra utal, akik a félszigetről keltek át az V-VI. században Észak-Afrikába. A hódítók etnikailag kevert csoportnak számítottak, akik az iszlám birodalom különböző részeiből érkeztek úgy, mint Egyiptomból, Arábiából és Észak Afrikából. Az Al-Andalusz a keleti iszlám világ egyik provinciájának számított, s lakosait, a mórokat Afrika egyik tartománya, a Mauretánia latin neve után nevezték így. Al-Andalusz a történelme során előbb tartománnyá, emirátussá vált, majd kalifátusként a vallási függetlenségét is kivívta.[6]

      Az arab uralkodók nagyon pártolták a tudományokat, de különösen II. Abdar-Rahmán és II. Al-Hakam kalifa, főként a Koránnal kapcsolatos jogtudományokat, az arab irodalmat, költészetet, s az etikai és politikai értekezéseket. Kezdetét veszi a középkor legfejlettebb civilizációjának felemelkedése, s ennek a virágzásnak a szíve Córdoba volt, hamar vált az akkori Európa tudományos központjává. Újfajta mesterségek indultak virágzásnak, üvegfúvó és fazekas műhelyek épültek, keresett volt a híres córdobai selyem is. Szívesen érkeztek a városba azok a kereskedők, akik a legújabb tervezésű bőrárukra és ezüst cikkekre vágytak. Sevilla, Malaga Valencia, Almería kereskedelmi flottái a Földközi-tengeren szállították a mohamedán és a keresztény műhelyekből származó ékszereket, fegyvereket, aranyedényeket és a csodálatos hímzéseket. Mire az iszlám elérte a félszigetet a mórok már átvették a görög-római városok gazdasági és társadalmi irányítását, illetve a hispán-római lakosság feletti uralmat. Következésképpen a félsziget muzulmán megszállás alatti területén az intézményrendszerek irányítása is sokkal közelebb volt a Római Birodalomban keletkezett organizációkhoz, mint amelyek a katolikus északon, a hegységek öleléseiben jöttek létre.

     Az Al-Andalusz földjén mórok, zsidók és keresztény népek ekkor még békésen éltek együtt, a három vallás híveit nagymértékben összekötötte az egy Istenben való hit. A többség mozarab maradt – az iszlám uralom alatt élő és vallásukat gyakorló keresztény lakosok – és ellenállt az asszimilációs törekvéseknek, ahogyan a zsidó közösségek is megőrizték ősi hitűket. Művészetük, kultúrájuk sajátos formában, de egyedi szintézisként alakította ki önálló arculatát, a keleti iszlám népeitől eltérő kultúrát. A zsidók számára, - akik időszámításunk előtt érkeztek a félszigetre – szinte nem létezett határ a keresztény és arab kolóniák között, elfogadták, hogy más hitűek között élnek. Nyelvüket, a hébert kizárólag a vallási szertartásokra és a Tóra tanulmányozására használták, ugyanakkor kitűnően beszélték, mind az arabot és mind a latint is. Az ibériai zsidóságot a XV. század végére űzték ki teljesen a félszigetről.[7]

     A keresztények természetesen a saját közösségük törvényei szerint éltek, ugyanakkor az egyházi főméltóságaikat, a sevillai püspököt, a toledói érseket elismerték az arabok. A kétnyelvű lakosság előbb az arab nyelvet romanizálta, majd a késői latin nyelvet arabizálta, ezért is tartalmaz számos arab eredetű szókészletet a spanyol nyelv. A mai spanyol nyelv több mint 4000 arab eredetű szót használ, de még a mondatfűzés nem egy fordulata is az arab kultúrában gyökerezik. [8]

     A XI. századra véget ért a córdobai kalifátus aranykora, s Andalúzia számos független királyságra (taifátusra) esett szét. Az északi keresztény királyságok hatalmának folyamatos terjeszkedésével (reconquista) már a XIII. század közepére a félsziget legnagyobb déli része Kasztília kezére került, s Aragónia pedig uralma alatt tartotta a Földközi-tenger partjainak nagy részét.

     A reconquista során Asztúria, León, Castilia, Aragónia, Navarra, Katalónia képezték a spanyol keresztény királyságok fellegvárait, s így egyre erősebb királyi seregek nézhettek szembe az arabokkal. A harc nem csak a betolakodók ellen folyt, hanem maga az iszlám ellen is, hiszen a mórok nem ismerték el Jézust megváltónak. V. Aragóniai Ferdinánd és I. Kasztíliai Izabella uralkodása idején, Granada 1492-es bevételével lényegében Andalúzia, mint mór állam már nem létezett többé.[9],[10]

3. A mór jelenlét emlékei

3. 1. Építészet, csempeművészet

     A keleties mór stílus irányzat Spanyolországban főként az építészetben éreztette hatását, s fénykorát a X. században, III. Abdar-Rahmán uralkodása idején, a későbbiekben pedig a XIV. században, a Granadai Szultánságban élte.  Az iszlám kultúra terjedésével mind a szakrális, és mind a profán építészet is uralkodóvá vált. Ennek elsősorban a mecsetépítés (imaház) területén mutatkozott kiemelkedő jelentősége, valamint ezzel egy időben rezidenciák, paloták és fürdőházak is nagyszámban épültek. Jellemzővé vált a keleti pompa és fényűzés. A mór kultúra talán legmaradandóbb építészeti emlékei közé tartozik, a granadai Alhambra (Vörös vár) hatalmas komplexuma, mely 1238-1358 között létesült. Az iszlám palotaépítészet egyik csodálatos példájának tekinthető, a Naszrida-uralkodók székhelyéül szolgált.[11]

     A hispániai-arab művészet és iparművészet főként abban tért el a keleti iszlám művészetektől, hogy megőrizte a római és a vizigót művészet elemeit. Átvette a patkóív formát, melyet később csúcsosabbá tett. Így alakult ki az a szamárhátíves forma, ami   jellegzetes, mór építészeti elem. A szíriai arab építészet, Hispániában rendkívül kedvelte a kupolás szerkezeti megoldásokat, a kalligrafikus és növényi motívumokat. Mivel a Korán tiltotta az emberábrázolást, ezért a mór művészek gyakran dolgoztak geometrikus mintákkal. E kor legszebb építészeti emlékei Córdobában és Toledóban találhatók. A „córdobai Mezquita” a kor iszlám művészetének eredeti pompás példája. Egyedülálló a Mirhab elnevezésű imafülke is, melynek falait csodálatos ornamentika és arab kalligráfia díszíti.

     Amikor 1085-ben VI. Alfonz, sikeres hadjárata során elfoglalta Toledo taifátusát, mely egyben azt is jelentette, hogy először került a keresztény hadsereg kezére a muzulmán uralom egyik fontos városa. Másrészről pedig a hódítókat szinte megdöbbentette, hogy olyan keresztény és zsidó közösségekre bukkantak, melyek békésen éltek a muzulmán fennhatóság alatt. Toledo lakosainak nagy része szinte teljesen elsajátította az arab nyelvet és kultúrát, beleértve az öltözködést és az életmódot is.

     A zsidók, keresztények és mórok kulturális összefonódásának (convivencia) szép példái a toledói Transito-Zsinagóga, mely épület muzulmán kőművesek munkája, építészeti stílusa az iszlámhoz köti, illetve az 1422-ből eredő Alba Biblia. A kép Don Luís trónra emelését ábrázolja.

     Az 1085 után épített toledói templomok a legszebb emlékei annak, hogy a keresztény lakosság körében mennyire erősen élt az arab stílushagyomány. Érdekes példája ennek a stílusnak a segoviai Cuellar St. Martin templom, állandó elemek a vörös tégla használata és az apszist körülvevő hármas tömött árkádsor.[12]

      A reconquista idején sok muzulmánt száműztek, de akik értettek az építészethez, illetve a kézművességhez, maradhattak. Őket mudejarnak nevezték. A mudejar egyben, mint építészeti stílus is megjelenik, az iszlám és a keresztény stílus ötvözeteként, s legszebb épülete a Sevillában található „Alcázar”. Az eredeti győzelmet sugárzó palotát a VIII. században kezdték építeni korábbi római és vizigót erődítmények romjain, a mai napig a klasszikus iszlám építészet gyöngyszeme. A mudejar stílusnak a tégla volt a kedvelt építészeti anyaga. Akkoriban tűnik fel a kazettás mennyezet, valamint a kék-fehér csempék alkalmazása, mely elemek a virágos belső udvarok kedvelt díszítő elemének számítottak.[13]

       A díszítőelemként alkalmazott csempék készítése is egyike volt az iszlám kultúrából átvett elemeknek, melyeket többnyire az épületek díszítésére használták az Ibériai-félszigeten. A csempék, a márványok és a szökőkutak a patiók kedvelt ornamentumai voltak. Az „azulejo” szó nem a csempék többnyire kék (azul) színezéséből származik, hanem az arab azzulayj szóból ered, mely a „kis kő” jelentéssel bír. A hagyományos csempeminták, melyek főként növényi motívumokat ábrázoltak egyre inkább kiegészültek képábrázolásokkal és írásmotívumokkal. Az arab csempedíszek mértani mintákat ábrázoltak, melyekből a későbbiekben a keresztények bonyolult faliképeket is alkottak. Történelmük hősi epizódjait ábrázolták, s gyakran megjelentek a nagyobb méretű világi és egyházi épületek falain is. A csempe készítése Portugáliában terjedt a leginkább, s a XVII. század közepére már önálló iparággá nőtte ki magát. [14]

     Antoni Gaudí (1852-1926) életműve több forrásból táplálkozott, többek között a gótikus és a mór építészetből, de az újításai a szecesszió, vagy más néven modernizmus jegyében fogantak. Behatóan tanulmányozta az arab múltból származó mór építményeket, melyekből nem utánzatokat készített, hanem ihletet merített. A XIX. században, de talán leginkább Katalóniában, egyre erősebbé vált a keleti egzotikumok iránti rajongás. Gaudí a nyers terméskövet egyesítette az ornamentális kerámiacsempével. Művészetében a mórhatásra utal a csempedíszítések kontrasztos alkalmazása, főként az épület sarkokon és a tornyokon. Gaudí gyakran alkalmazta az okkerszínű terméskőt a nyerstéglával kombinálva, azonban a házak külső kialakításának varázsa a színes kerámiacsempék pazarló alkalmazásából fakad. Rövid időn belül a Gaudí-féle csempék valóságos divathullámot indítottak el.

     A „Casa Vincens” szinte egyesíti a hagyományos spanyol mintázatot a tető felé haladó arab jelleggel, s ezzel a különféle stílusok gazdag egyvelege lesz. A „Casa El Capricho” szintén a keleties mór stílushatást mutatja a váltakozó tégla, illetve virágmintás csempesor alkalmazásával. A tarkabarka játékos és absztrakt mintákat felvonultató ismétlődő kerámiadíszítés is az arab építészeti elvekre enged következtetni, uralkodó szerepet játszik. [15] Gaudi alkotásai olyan képzeletvilágról árulkodnak, ami megkülönbözteti őket a világ bármely építészeti irányzatától.

FELHASZNÁLT IRODALOM

1.       Anderle Á. 1992: Spanyolország története. Móra F. Könyvkiadó, Budapest. pp: 22, 31-32.

2.       Benedek P. (szerk.) 2003: Andalúzia. Well-Press Kiadó, Miskolc. pp: 8, 22-23.

3.       Cortázar G. - Vesga G. 2001: Spanyolország története. Osiris Kiadó, Budapest. pp: 117-118.

4.       Höcker C. 2003: Építészet. Kossuth Kiadó, Budapest. 52-54.

5.       Koronczai M. (szerk.) 2003: Spanyolország. Kossuth Kiadó, Budapest. pp: 32-34.

6.       Pap N.- Tóth J. 2002: Európa politikai földrajza. Alexandra Kiadó, Pécs. pp: 144-145.

7.       Vincent M. – R. A. Strandling 1997: A spanyol és portugál világ atlasza. Helikon Kiadó, Budapest. pp: 15, 42-43, 52-54, 60-61, 118-119,

8.       Zerbst R. 1992: Antoni Gaudi. Taschen/Vince Kiadó, Budapest. pp: 22-23.

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!