Sitku Krisztina:
Nagy-Britannia és az Oszmán Birodalom kapcsolatának változása
a dicsőséges forradalom után

„Az a hely oly távol van, hogy bármely hírnek, mely onnan ide érkezik, vajmi csekély hasznát vehetjük.”

Sir Edward Nicholas, II. Károly államtitkára, 1661.[1]

III. Vilmos (1689-1702) és Mária (1689-1694) trónra lépésével megváltozik Nagy-Britannia és az Oszmán Birodalom között mintegy száz éve fennálló kapcsolat: az alapvetően kereskedelmi viszony kibővül egy politikai-diplomáciai kapcsolattal is. Ennek oka a hármas királyság külpolitikai orientációváltására vezethető vissza, melynek célja a XIV. Lajos vezette Franciaország hegemónia törekvéseinek megtörése Európában. Ennek részeként kerül a Földközi-tenger térsége, illetve a Szent Liga kelet-európai háborúja a brit külpolitika látókörébe, ahol egyrészt a francia tengeri- és kereskedelmi fölény megtörése, másrészt a Nagy Szövetség legjelentősebb tagjának, a német-római császárnak a Portával immáron hat éve zajló háborújának lezárása válik céljává. Mindkettőhöz egyik eszköze a konstantinápolyi nagykövetség lesz, melynek vezetője, túl az ország kereskedelmi érdekeinek képviseletén, a szultán és a császár, illetve a Szent Liga többi tagja közötti béke megkötésének fő ágensévé válik.

III. Vilmos, mint orániai herceg, az Egyesült Tartományok kormányzója és a XIV. Lajos elleni európai koalíció vezetője[2]  került Nagy-Britannia trónjára. Címei és a nemzetközi diplomáciában betöltött pozíciója új és példátlan kötelezettségekkel járt királysága számára. Egyrészt a holland kapcsolatok reverzióját hozta magával, amely politikai ellenségeskedésből és kereskedelmi versenyből a legszorosabb diplomáciai és katonai szövetséggé, valamint kereskedelmi és gyarmati rivalizálásukban egy működőképes kompromisszummá alakult át.[3] Másrészt Nagy-Britanniának el kellett köteleződnie új uralkodója már létező szövetségesei oldalán. Így amikor 1689 májusában megalakult a „Nagy Szövetség”,[4] a királyság csatlakozott a francia ellenes koalícióhoz és annak nemcsak aktív tagjává, hanem diplomáciai, katonai és pénzügyi vezetőjévé is vált.[5] Új szerepéből következően elköteleződött a Kontinens ügyei, ezek közül is III. Vilmos legfőbb szövetségese, a német-római császár mellett, hisz annak mindenkori hadi- és pénzügyi helyzete, valamint külkapcsolatai döntően befolyásolták a koalíció pozícióit mind a hadszíntereken, mind a konferenciaasztaloknál.

Ám nemcsak az új uralkodó politikai ambíciói okozták Nagy-Britannia külpolitikájának reverzióját, hanem egy összetett okokból kialakult nemzeti konszenzus is.[6] Stratégiailag a Spanyol-Németalföldre irányuló francia expanzió, az új kikötők, mint Brest, Toulon és Rochefort, építése Franciaország nyugati partvidékén, valamint a francia flotta modernizációja és növelése[7] mind veszélyt jelentettek a brit-szigetekre. Hiszen immáron megvalósulhatott egy közvetlen francia invázió, mely kiindulópontként használhatta akár a Scheldt-et, akár Bretagne-t megcélozva ezzel Anglia dél-nyugati partjait, Írországot, vagy Skóciát.[8] Gazdaságilag Colbert merkantilista gazdaságpolitikája magas vámtarifáival, az idegen hajókra kivetett különféle adóival és a brit importot korlátozó tilalmaival jelentősen károsította Nagy-Britannia Franciaországba irányuló kereskedelmét. Olyannyira, hogy ezekben a brit kereskedők egy kereskedelmi háború előszelét látták, ami a flotta meggyengítésével egy francia inváziót lett volna hivatva előkészíteni.[9] Másrészről a francia kalózkikötők, mint például St. Malo, Dieppe, Dunkirk, Rochefort és Ferrol, súlyos károkat okoztak az összes brit tengeri kereskedelmi útvonalban. Elsősorban a mediterrán kereskedelem szenvedett sokat támadásaiktól, melyeknek Bretagne-tól egészen a Gibraltári-szorosig ki volt téve.[10]

A francia invázió pedig nem akármilyen következményekkel járt volna: tétje II. Jakab restaurációja, vele a katolikus vallás újbóli bevezetése, s az ország francia bábállammá alacsonyítása volt, azaz a dicsőséges forradalom eredményeinek reverziója. Így III. Vilmos sokat hangoztatott céljával, „Európa szabadságának védelme” az „univerzális monarchiától”, a „Protestáns vallás védelme” és a hatalmak egyensúlya,[11] brit alattvalói többsége is azonnal azonosulni tudott. Az ország biztonsága és kereskedelmi érdekei tehát külpolitikai prioritásokká váltak, így Nagy-Britannia a „kilencéves háborúban” (1689-1697), majd a spanyol örökösödési háborúban (1701-1714) is, elkötelezte magát a franciaellenes koalíció mellett.

Azonban I. Lipót császár a Szent Liga tagjaként 1683 óta háborúban állt a Portával, s a Magyarországon kialakult keleti front jelentősen lecsökkentette a Rajna mentén és a Spanyol-Németalföldön bevethető haderejét. Kétfrontos háborúra kényszerülve a császár és szövetségesei aligha remélhettek döntő győzelmet bármelyiken is. Ezért célszerűnek tűnt béketárgyalásokat kezdeni, amire a magyarországi hadi helyzet kínált több kilátást. Így I. Lipót 1691-ben elfogadta III. Vilmos sürgető békeközvetítési ajánlatát a szultán és a Szent Liga tagjai között[12]. A mediáció a brit és holland diplomácia szoros együttműködésével valamint a konstantinápolyi és bécsi követek aktív szerepvállalásával zajlott, melyben a főszerep a portai brit nagykövetre hárult.

A konstantinápolyi brit nagykövetség

Ám mit is jelentett 1689-ben ez a pozíció? Nagy-Britannia konstantinápolyi képviselője valójában a Levantei Társaság helyi konzulja volt, akit bár a király nevezett ki, a társaság választott és fizetett érdekeinek az Oszmán Birodalomban való képviseletéért. Kvalitásai közül ezért jó kereskedői érzéke, s a társaság vezetőségéhez kötődő kapcsolata volt a legfontosabb.[13] A neves történész, A.C. Wood úgy jellemezte személyét, mint „egy nagykövet álarcába öltözött kereskedelmi ügynök”, akinek most „politikai és diplomáciai feladatokat elvégző királyi tisztségviselővé” kellett válnia. [14]

A Levantei Társaság érdekképviselete leginkább a francia befolyás megtörését jelentette a Portánál. A két nemzet kereskedői a század eleje óta keményen versenyeztek a szultánnal való kereskedelem elsőségéért, azaz a „legkedveltebb nemzet” pozíciójáért.[15] Míg a Levantei Társaság olcsó gyapjúszöveten, háborús alapanyagokon és fegyvereken alapuló kereskedelme révén az 1640-es évekre megelőzte a francia és holland versenytársakat, a polgárháború és a Protektorátus idején kereskedelmének volumene visszaesett, majd a Restaurációval emelkedésnek indult és 1666 és 1683 között érte el csúcsát. Ezt jól jelzi, hogy a brit gyapjúszövet és a perzsa nyersselyem barter kereskedelmét a keleti félnek gyapottal, moherrel, festékanyagokkal és fűszerekkel kellett kiegészítenie, hogy kereskedelmi mérlege egyensúlyba kerüljön a nagy mennyiségben beáramló posztóval szemben.[16]

A brit kereskedők kiváltságos helyzete és magas presztízse[17] változatlan maradt a dicsőséges forradalom után is. A századfordulón a brit exportban megjelentek a gyarmati termékek, úgy, mint a gyapot, a cukor és a dohány, s az Oszmán Birodalom egyre inkább nyersanyagokat importált.[18] Azonban a kilencéves háború a Mediterráneumban is éreztette hatását: a francia, vagy XIV. Lajos által támogatott észak-afrikai államok kalóztámadásai következtében egyre komolyabb károk érték a brit tengeri kereskedelmet. Példaként 1689 és 1692 között több mint ezerötszáz hajót fogtak, vagy süllyesztettek el, összesen körülbelül hárommillió font értékben. Majd bár a La Hogue-i győzelemtől 1696 végéig a brit flotta uralta a Földközi-tengert, a kalóztámadások ellen bevezetett fegyveres kíséret sem volt képes megakadályozni 1693-ban a Levantei Társaság Szmirnába tartó konvojának pusztulását, ami önmagában mintegy egymillió fontnyi kárt jelentett. [19] Így a rijswijki békéig visszaesett a brit levantei kereskedelem, azonban ezt követően folyamatosan növekedett, s a spanyol örökösödési háború alatt sem csökkent jelentősen.[20] Mindemellett a francia kereskedelem továbbra is erőteljesen növekvő volumene, a Kelet-Indiai Társasággal a századfordulón a perzsa piacért vívott harc, valamint a társaság átszervezései együttesen megrendítették a Levantei Társaság pozícióját, még ha hanyatlása az 1730-as évekig nem is vált nyilvánvalóvá.[21]

A konstantinápolyi nagykövetség helyzetében III. Vilmos uralkodása alatt bekövetkező egyik változás a nagykövet személyének kiválasztása volt. A Sir William Trumbull (1686/87-1691) után következő Sir William Hussey-t (1690/91-1691) még a Levantei Társaság választotta és az uralkodó erősítette meg a II. Károly uralkodása alatt kialakult kompromisszum szerint. Azonban Sir William Harbord 1692-ben már III. Vilmos választása volt a társaság véleményének kikérdezése nélkül, majd Lord William Paget (1693-1702) személyével állandósult az új rend.[22] A nagykövet magas rangja, bárói cím és korábbi bécsi különleges követ, jól jelzi a pozíció fontosságának változását.[23] Ugyanakkor a nagykövet fizetése maradt a régi rend szerint: a „szultán vendége” cím mellett[24] a Levantei Társaság, és kisebb mértékben a kincstár biztosította fizetését a király által küldetésenként meghatározott összegig, mind a rendes és rendkívüli kiadásokra.[25] III. Vilmos a juttatások mértékét azonban lecsökkentette és 1698 után a felszerelésre biztosított összeget eltörölte.[26] Összességében elmondható, hogy e források nem voltak elegendőek a nagyköveti feladatok ellátására és a követeknek saját vagyonukra, valamint különböző privát üzletekre kellett hagyatkozniuk, hogy posztjukat finanszírozhassák.[27] Az pedig meglehetősen költséges volt adva a francia követ vesztegetési összegeinek és ajándékainak mértékét.

A nagyköveti teendőkhöz tehát egyrészt a Levantei Társaság pozícióinak és érdekeinek képviselete tartozott, [28] melynek konkrét feladatait a kapitulációkban meghatározott jogok védelme és bővítése jelentette.[29] Másrészt a nagykövetnek el kellett látnia országa diplomáciai képviseletét, melynek feladatait a kinevezésekor kapott instrukciói tartalmazták. Továbbá küldetése alatt bármikor kaphatott külön parancsokat is, melyeket azonnal és nagy körültekintéssel kellett végrehajtania. Ezek mellett rendes feladatai közé tartozott uralkodója rangjának és tekintélyének megőrzése a fogadó udvarnál, valamint az országa számára fontosnak tűnő bármely információ gyűjtése a legmegbízhatóbb forrásból, melyekről a megfelelő államtitkárnak, kiemelten fontos hír esetén pedig közvetlenül a királynak rendszeres és részletes jelentésekben számolt be.[30]

A hírszerzés módozatai változatosak voltak: híreket cseréltek egymással a külföldi követek, a Secret Office különböző külföldi államokban kémeket működtetett, de a követség emberei gyakran elfogták más követek leveleit is. Ezek és a nagykövetek saját jelentései is gyakran készültek titkosírással, mely megszokott volt a korban, s megfejtésükben még a londoni posta is segédkezet.[31] Mégis leginkább a helyi miniszterek és udvaroncok lefizetése járt eredménnyel. Sajnos a már említett finanszírozási nehézségek miatt a francia követ, Chateauneuf márki mindig a brit és holland nagykövet előtt járt egy lépéssel.[32]

III. Vilmos nagykövetének hiába kellett nap-mint nap megküzdenie a képzettebb, rafináltabb és bőkezűbben ellátott francia diplomácia komplikált intrikaszövevényeivel és lekörözhetetlen megvesztegetéseivel, az ő feladata nem az ellenfél megtévesztése, vagy legyőzése volt, hanem az ellentétes államérdekek összehangolása. S bár nem beszélt törökül, amiért tolmácsokat kellett alkalmaznia, a Porta mindig is nagyra becsülte a brit követeket józanságuk, becsületességük és őszinteségük miatt. Ennek egyik bizonyítéka, hogy II. Musztafa (1695-1703) a karlócai béketárgyalások végeztével Lord Pagetet gazdagon megajándékozta és kinevezésének meghosszabbítását kérte.[33]

Brit-holland békeközvetítés és a karlócai béke

III. Vilmos 1689-ben vette magára a császár és a Szent Liga, illetve a szultán közti békeközvetítés feladatát, amikor I. Lipóttal aláírta a Nagy Szövetség alapító okmányát. Ettől kezdve folyamatosan sürgette a keleti háború lezárását és nagykövetén keresztül többször is felajánlotta II. Szulejmánnak (1687-1691) országai mediációját.[34] A közvetítés folyamata azonban lassan haladt, s végül egy tízéves diplomáciai erőfeszítés után hozott eredményt az 1698. októberétől 1699. január végéig tartó karlócai béketárgyalásokon. A békefolyamat kezdeményezésének nem hivatalos, azaz Sir WilliamTrumbull kinevezésétől számított, illetve hivatalos elindulásától, azaz amikor 1691-ben a császár elfogadta a közvetítési ajánlatot,[35] a karlócai béke aláírásáig tartó időszak történéseinek ismertetése túlmutatna e cikk keretein. Így itt most csak a mediáció értékelése álljon, mely jórészt levéltári forrásokon alapul. A karlócai béketárgyalás részletes eseményeit mások mellett Acsády Ignác és Rifa’at Ali Abou-El-Haj tanulmányából[36] lehet megismerni.

Sir William Trumbull 1689 nyarától a következő év tavaszáig tartó próbálkozásait több körülmény is lehetetlenné tette: az 1689-es hadjárattal párhuzamosan Bécsben zajló előzetes béketárgyalások kudarcba fulladtak a császár és a cár megalapozatlan követelései és a szövetségesek komolytalan békehajlandósága miatt.[37] A Porta békefeltételeiket diktátumokként fogta fel, s a francia diplomácia befolyására visszatért a háború folytatásához. Ezek után a brit nagykövet küldetése hiábavalóságát látva visszahívását kérte.

A következő közvetítési lehetőség 1691 áprilisától októberig állt fenn, amikor I. Lipót Sir William Hussey-val elküldte békeajánlatát a szultánnak.[38] Ám míg előbb az oszmán katonai helyzet volt kedvezőtlen az előzetes béketárgyalások megkezdéséhez, Belgrád eleste után mind a nagyvezír, mind a mediátor meghalt, s a tervezett váradi előzetes tárgyalások elmaradtak. Chateauneuf intrikái és megvesztegetései felszították a Porta harci kedvét, amit a Marsigli grófon keresztüli önálló bécsi diplomáciai kezdeményezések, valamint a holland követ, Jacob Colyer és a brit követségi titkár közti precedencia viták képtelenek voltak megtörni. A Porta húzta az időt várva az új brit nagykövet megérkezésére, aki kedvezőbb békefeltételeket hozhat magával Bécsből. Sir William Harbord, a következő brit küldött és Coenraad van Heemskerk, az Egyesült Tartományok követe épp ezzel a taktikával találta szemben magát, ám míg az előbbi küldetése 1692 májusától augusztusig azért volt eredménytelen, mert hirtelen elhalálozott, a holland követ bukását 1693 elején saját, túlságosan is merész intrikái és heves személyes ambíciói okozták. A szultánnak amúgy sem tetszettek a császár propozíciói, amiket az uti possidetis elv alapjára helyezett, s felvetette bennük a lerombolás vagy csere lehetőségét.[39]

Bár Lord Paget az elmúlt évek legkedvezőbb békeajánlatát hozta magával Konstantinápolyba 1693 tavaszán,[40] ő sem járt sikerrel. Békeközvetítési lehetősége fokozatosan szétoszlott a francia pénz és a domináns háborús-párt sugallta időhúzó taktikán. A három mediátor, Paget, Colyer és Heemskerck közti viszály, mely büszkeségükből és ambícióikból fakadt odáig vezetett, hogy megszakították kapcsolataikat egymással, s ez a kommunikáció- és együttműködési hiány megakasztotta a békeközvetítési folyamatot. A francia követ természetesen jó hasznára fordította hibáikat, s befolyásával a távoli jövőbe tolta a békekötés lehetőségét. Csak a katonai vezetésben 1694 elején bekövetkezett fordulat ébresztett átmenetileg reményt a békére, amikor a Porta lépéseket tett, hogy tárgyalások kezdődjenek a tatár kánon keresztül Strj-ben, amikhez hivatalosan is kérte III. Vilmos közvetítését.[41] Ám a háborús párt újból fölénybe került II. Musztafa szultán trónra lépésével, s ez a békeközvetítők presztízsének alacsonyra süllyedésével[42] együtt meghiúsította a békekötéshez fűzött reményeket. Csak a zentai csata méretéhez hasonló vereség tudta a Portát álláspontja megváltoztatására bírni.

Az 1689 és 1696 közötti évek több alkalmas lehetőséggel is szolgáltak a kelet-európai háború lezárására. Ám a Porta számára kedvezőtlennek tartott szövetségesi békeajánlatok, a francia diplomácia folyamatos háborús buzdítása és megvesztegetései, a tradícionális katonai szellem és a háborús párt dominenciája a Dívánban, valamint a Porta ravasz halogató taktikája, mely kihasználta a békeközvetítés hibáit mind kilátástalanná tették a béke megkötését. Az erre alkalmas idő csak 1697 végén érkezett el, de még hónapokat kellett várni, mire a tényleges béketárgyalások elkezdődhettek.

Utasításait követve Lord Paget ismételten felajánlotta a szultánnak uralkodója békeközvetítését és, miként azt a császár utolsó, 1693-as instrukciói előírták számára, az uti possidetis elvét, mint a Szent Liga tagjaival való tárgyalások kiindulási alapját.[43] Azonban rögtön félreértések merültek fel a Porta és Bécs különböző értelmezése között, melynek álláspontját, az elv szigorúan értelmezett változatát, Paget határozottan képviselte a Díván változó követeléseivel szemben. Szilárdságával és mindkét birodalom jövőbeli biztonságának szem előtt tartásával sikerült mérsékelnie a Porta követeléseit, így előzetes megbeszélések kezdődhettek, melyek során III. Vilmos gondoskodott a közös brit-holland békeközvetítésről, a császár értesítéséről a Porta ajánlatáról és a követek meghatalmazásainak megújításáról, míg Lord Paget Edirne, London és Bécs között koordinált. Sikerült elérnie, hogy a Porta Oroszországot is bevonja békeajánlataiba, ám sem ő, sem uralkodója nem tudta rávenni a császárt, hogy az előterjesztett elvi alapokon tárgyaljon. Végül hadserege sanyarú állapota és az európai helyzet alakulása kényszerítette rá, hogy 1698 áprilisában leüljön a tárgyalóasztal mellé.

Lord Paget és Jacob Colyer koordinálták a béketárgyalás helye és ideje körül kialakult vitát, javasolták helyszínét, majd alakították ki a karlócai tábort a konferenciateremmel. Ők nyitották meg a béketárgyalásokat 1698. november 13-án, határozták meg menetét és alkották meg szabályzatát. A hosszú hónapokig tartó konferencia napi üléseit is ők irányították, ami a napirend meghatározásából, az ülések megnyitásából, elnapolásából, vagy lezárásából állt. Céljuk az volt, hogy olyan békeszerződések szülessenek, melyek tisztességesek és kielégítőek mindkét fél számára az uti possidetis elv szerint. Hogy annak három interpretációja létezett és hogy a precedens értékű temesközi vita óta az oszmán követség verziója, a „szigorú értelemben vett uti possidetis elv cserébe evakuációval és lerombolással”[44], vált mérvadóvá nemcsak a császárral, de a többi szövetségessel szemben is, azon a brit-holland mediáció nemigen változtathatott, s valójában nem is akart. Csak akkor avatkoztak be a két delegáció megbeszéléseibe, amikor vita merült fel, hogy enyhítsék az ellentétes álláspontokat. Ekkor vagy annak az oldalán érveltek, aki az alapelv, azaz a kölcsönös stratégiai biztonság szerint vitatkozott, vagy a problémának a tárgyalás végére, illetve az új instrukciók megérkezéséig való halasztását javasolták, vagy szünetet hirdettek, esetleg felfüggesztették a tárgyalást. Érdekeik a konferencia mielőbbi lezárását sürgették, mert az idő szorította uralkodójukat és a császárt II. Károly spanyol király bármelyik percben bekövetkezhető halála miatt. Ezért nem engedték, hogy a területi, vagy határ viták oktalanul elhúzódjanak, mint Oroszország és Velence esetében, mert azok veszélyeztették a császár szerződésének véglegesítését és mindegyik szövetséges szerződésének aláírását.

Bár észrevehetően hajlottak a császári delegáció felé, ugyanakkor elismerték és támogatták a szultán érdekeit azzal, hogy zöld utat engedtek az uti possidetis elv oszmán értelmezésének. Sem nem lehet őket azzal vádolni, hogy Velence vagy Lengyelország számára előnytelen békefeltételeket értek el. Az, hogy nem sikerült Ruzzinit, Velence követét meggyőzniük a köztársasága számára kialakított szerződéspontok igazságosságáról, csak időlegesen vont le közvetítésük értékéből. A dózse egy hónappal később aláírta a karlócai békefeltételeket, s a mediátorokban ezzel elmulaszthatta az annak kikényszerítése miatt érzett keserű szájízt. Ami az orosz megoldást illeti, Voznyicin kétéves fegyverszünettel zárta karlócai tárgyalásait, mely felmenti a békeközvetítőket a cár 1700. június 14-i konstantinápolyi békekötésének felelőssége alól, ha karlócai tárgyalásaik alaposabb előkészítésének felelőssége alól nem is. Összességében véve 1699. január 26-án egy, a jelenlévő felek általános megelégedésére szolgáló békekonferenciát sikerült lezárniuk.

A karlócai béke hatása a brit-oszmán kapcsolatokra

A karlócai békének számos hatása volt Nagy-Britanniára. Lehetővé tette, hogy a német-római császár végre teljes hadi- és pénzügyi kapacitását a közelgő spanyol örökösödési háborúra fordítsa az 1701-ben megújított Nagy Szövetség szerződése alapján. Mégis az 1703-1711-es Rákóczi felkelés ismét szükségessé tette, hogy beavatkozzon a császár ügyeibe.[45] Presztízse és befolyása jelentősen megnőtt a Portánál is, amit jól illusztrál, hogy II. Musztafa szultán Lord Paget nagyköveti kinevezésének meghosszabbítását kérte, aki végül 1702 májusáig maradt Konstantinápolyban.[46] Ezt követően pedig újból a brit diplomácia közreműködésére volt szükség, amikor az 1716-1718-as magyarországi háborút lezáró pozsareváci békét VI. Károly kérésére I. György követe, Sir Robert Sutton, korábbi konstantinápolyi nagykövet közvetítette Bécs és a Porta között. [47] Az oszmán főváros a brit diplomácia egyik fő csomópontjává vált, minthogy a békés török-Habsburg és török-orosz kapcsolatok nélkülözhetetlenek voltak a délkelet európai térség stabilitásához és Nagy-Britannia nyugat-és észak-európai külpolitikájához.[48]

Az Oszmán Birodalommal 1699-ben kötött béke katonai és diplomáciai nyereségei mellett Nagy-Britannia levantei kereskedelme is hasznát látta a Velence és a Porta közti háború befejeztének. A Levantei Társaság kereskedelmének volumene lendületes növekedésbe kezdett, s bár a francia verseny a 18. században erős maradt, a társaság lehanyatlását a század első harmadáig sikerült feltartóztatni. Ennek egyik eszköze a Földközi-tenger brit ellenőrzés alá kerülése volt, melyet míg az 1692-96 közti évek csak megalapoztak, a spanyol örökösödési háború véglegesített.[49]