Frigyes Ervin[i]:
Népirtás a békebeli békében[ii]

In Memoriam Edmund Dene Morel[iii]

Magyarország emlékezetében az 1866. (Osztrák - Porosz háború) és 1912. (Balkán háború) közötti időszak a békebeli béke kora volt. Háborús hírekről csak törzskávéházában kávéját kavargatva az újságból értesült a pesti polgár. Ezek a háborús események azonban távol, dél-Afrikában, Kubában, a Fülöp - Szigeteken, Kelet Ázsiában voltak. A hazai kedélyeket talán csak az 1876.-évi bolgár felkelés és az azt követő orosz - török háború, a Sipka szorosban vívott véres csaták és az 1897.-évi görög - török háború hírei borzolták fel.

A világ más részein azonban, – anélkül, hogy hazánkban felfigyeltek volna rá - rendkívüli, szörnyű, (és sajnos a jövőbe mutató) események mentek végbe.

Míg mi a Millenniumot ünnepeltük, Valeriano Weyler y Nicolau a Kubában állomásozó spanyol csapatok parancsnoka korát megelőzve, - jóval a GULAG és a KZ lágerek előtt, - már 1896.-ban bevezette a reconcentrado (koncentrációs táborok) intézményét és  a falusiakat erőszakkal garnizon városokba telepítette, ahol ezrek haltak meg a betegségektől és az éhségtől.

Ezt a gyakorlatot „továbbfejlesztette” a Búr Háború idején Lord Roberts of Kandahar a dél - afrikai brit csapatok főparancsnoka és vezérkari főnöke Horatio Herbert Kitchener. Létrehozták a concentrations camps intézményét. A táborokba búr asszonyokat és gyermekeket internáltak. Ezeknek a táboroknak is sok halálos áldozata volt.

A huszadik század számára tehát létrejöttek a példák. 

Méreteiben és kegyetlenségében azonban nehéz volt felülmúlni azokat a szörnyűségeket, amelyek Afrikában II. Lipót belga király Kongói Szabadállamában történtek.

A II. Lipót kongói rémuralma elleni felháborodás hozta létre korunk nemzetközi emberjogi mozgalmainak első megnyilvánulását, az Edmund Dene Morel által alapított Congo Reform Associationt.

Mint Thomas Mann Írja: „Mélységes mély a múltnak a kútja, mondhatjuk inkább feneketlennek?”

Afrika problémái is a múltban, sőt a régmúltban gyökereznek.

Az emberiség őstörténete kutatóinak többsége szerint fajunk, a homo sapiens sapiens Afrikában fejlődött ki és innen indult az öt világrész benépesítése. A genetikusok szerint ezt az is bizonyítja, hogy itt a legnagyobb a DNS diverzifikációja.

A vándorlások alkalmasint több okra vezethetők vissza. Pl. a korábbi terület nem tudta eltartani a növekvő népességet, egyes dominanciára törekvő népcsoportok elűzték a náluk gyengébbeket. Megváltoztak az éghajlati feltételek, stb.

A legfontosabb tényező azonban az emberiség egészére mindig is jellemző vágyakozás az új iránt.

A különböző éghajlati körülmények közé kerülő (eredetileg kis létszámú) embercsoportok a természetes alkalmazkodás és a beltenyészet következtében a termet, a bőr, a szem és a haj színe tekintetében is differenciálódtak.

A legkorábban kirajzó - és a legtávolabbra kerülő - csoportok a távolság és a nehéz megközelíthetőség miatt kimaradtak a későbbi időszak kulturális és technikai vívmányaiból. Az Afrikai esőerdők pigmeusai, Afrika déli részének Szán, (helytelenül bushmannak nevezett) népei, és Ausztrália őslakói nem ismerték sem a kosárfonást, sem a fazekas mesterséget. A prekolumbián Amerika népei nem ismerték a kereket. A prometheuszi láng, a tűz és a beszéd azonban az egész emberiség közös kincse.

A Szaharától délre eső Afrika népei az éghajlati változások miatt vándoroltak délre. A füves, ligetes szavannák és az ottani életforma emlékét hátrahagyott sziklarajzaik őrzik a Szahara területén.

Maguk előtt sodorták a (a később pejoratív módon hottentottáknak nevezett) Khoy - Khoy népcsoportot, akik elűzőiktől elsajátították a legelőváltásos állattenyésztést.  A Khoy - Khoy népcsoport a belföld sivatagos vidékére szorították a Szánokat. Emléküket csak régi, életmódjukat, megfigyeléseiket megörökítő, művészi színvonalú sziklarajzok őrzik.

Hasonló marginalizálódás ment végbe az esőerdők mélyébe szoruló pigmeus vadászoknál is.

A - főleg kapás földművelést folytató - bantu népcsoportok a vas megmunkálás tudományának birtokában[iv] évszázadokon át vándoroltak délre. Égetéses (slash and burn) módszerrel jutottak termő területekhez és meghódították Afrikának a Szaharától délre eső területének nagy részét.

Afrika földrajza már eleve meghatározta népeinek problémáit.

Északon a sivatag évezredekre gátolta az egymással kulturális, kereskedelmi kapcsolatban lévő, tehát gyorsabban fejlődő mediterrán népekkel való kapcsolatot.

Délebbre az esőerdők áthatolhatatlan, pontosabban nehezen áthatolható falat képeztek a nagy folyók és a nagy tavak mellett vándorló népek számára. Ez óhatatlanul demográfiai izolátumok kialakulásához és nagyfokú etnikai diverzifikációhoz vezetett. A Szaharától délre eső Afrikában több mint 800 különböző nyelv alakult ki.. Ritka kivételt képeznek az olyan nagy lélekszámú népek, mint a Fuláni, a Hausza, a Yoruba, a Zulu, a Sona és a Mbundu. Ugyanakkor ezek a népek sem alkotnak nemzetállamot. Így pl. a 15 millió főt magába foglaló Fuláni (Fulah, vagy Fulbe) népcsoport pl. tucatnyi országban szétszóródva él, és mindenütt kisebbségként.

A biológusok szerint a Szaharától délre eső népességnél a legnagyobb a genetikai variabilitás is.

Ez az etnikai, - nyelvi és kulturális - diverzitás ma is táptalaja a természeti erőforrások birtokolásáért országok között és országokon belül vívott véres harcoknak.[v] Jelentős etnikai ellentétek, történelmi vendetták alakultak ki, - és napjainkban is a genocídium jellegét tükröző vérontáshoz vezetnek, A viszonylag kis lélekszámú, korában több országban hegemón  hatalmat gyakorló harcias szarvasmarha tenyésztő pásztornépek és a kontinens lakosságának többségét alkotó kapás földművelést folytató népek közötti ellentétek véres harcokhoz vezettek.

Azok a csoportok, amelyek Afrika keleti részére, a Vörös Tenger és az Indiai Óceán partjainak közelébe kerültek már a föniciaiak ideje óta kapcsolatban maradtak a világ többi részével, elsősorban az Arab Félsziget népeivel. Ennek pozitív eredménye a Kelet - afrikai lingua franca, a szuahéli nyelv kialakulása és elterjedése. Ebben a kapcsolatban azonban - a korán meginduló rabszolgakereskedelem miatt nem mindig volt köszönet. A kelet-afrikai rabszolgákat a történelmi idők kezdetétől a XX. századig szállították a Közel - Kelet országaiba. Ezek  száma, - igaz, hogy sok évszázadon át, - megközelíti az újvilágba kerültekét. Utódaik csekély számban maradtak, mert a férfi rabszolgákat még Afrikában kasztrálták. Így elsősorban csak a fekete ágyasoktól származó félvérek utódai élnek az arab félszigeten.  Jellemző, de nem közismert tény, hogy  Szaudi Arábiában pl. csak 1962.-ben tiltották be hivatalosan a rabszolgaságot.

Nyugat - Afrikát és Afrika déli részét azonban hosszú ideig áthatolhatatlan falként vágta el a Szahara a világ fejlettebb részétől, vagyis a mediterrán világtól.

Nyugat Afrika tekintetében óriási jelentősége volt az Iszlám Dzsihadnak. Észak - Afrika arab meghódítói teveháton már át tudtak kelni a Szaharán. A muszlim kereskedők eljutottak Nyugat - Afrika már korábban kialakult királyságaiba. Elsősorban észak sója és dél aranya cserélt gazdát. Később megélénkült a rabszolgakereskedelem is. A muszlim kereskedőknek nagy szerepe volt az iszlám térhódításában is. A sivatagot átszelő kereskedők magukkal vitték az Iszlámot és az írástudást. A XI. - XII. századtól jelentős kulturális fejlődés indult a Sahel régióban.

Virágzó muszlim birodalmak, pl. az ősi Ghana, Mali, Songhay és később a fuláni fejedelemségek alakultak ki. Az iszlám térhódítására és a transszaharai kereskedelem nagyságrendjére is jellemző Mansa Musa Mali uralkodó híres 1235. - évi mekkai zarándokútja. Mansa Musa a korabeli feljegyzések szerint száz teverakomány arannyal kelt útra. Kairóban megpihenve pazarló költekezésével és busás adományaival az arany értékének radikális csökkenését idézte elő.

A Mali Birodalom virágzásának az átmeneti marokkói hódítás vetett véget.

Míg az iszlám elterjedését a tevekaravánok tették lehetővé, Az európai térhódítás - csak jóval később, - a hajóépítés és a navigáció fejlődésével, a XV. Században kezdődött.

Ehhez több technikai vívmányra volt szükség. A Balti Tengeren kifejlesztett Kogge típusú hajókról átvett, - a korábbi kormányevezőt felváltó - kormányrúd és kormánylapát könnyebbé és biztonságosabbá tette a hajók irányítását. Fontos, és a hajóépítést forradalmasító volt, hogy 1328.-ban megindították az első fűrészmalmokat is. A legfontosabb azonban az arab dau (dhow) hajókról átvett latin, v. lateen vitorlák bevezetése volt. Ezek az elforgatható háromszögletű vitorlák lehetővé tették a széliránytól való jelentős eltérést, sőt, - cirkálással - a szél ellenében történő vitorlázást is.

Az új technikai lehetőségek birtokában a portugálok voltak az első európaiak a Szaharától délre eső Afrikában. 1441.-ben (9 évvel az Azori Szigetek felfedezése után) már eljutottak Nyugat - Afrikába. 1460.-ban Pedro da Cintra eléri és Serra Leoya-nak (Oroszlán Hegynek) nevezi a mai Sierra Leonet1482.-ben Diogo Cão elérte a Kongó folyó torkolatát. Itt már a - távoli nyelvrokonságban lévő, - de korántsem homogén tömböt alkotó, Afrika középső, keleti, és az egyenlítőtől délre eső részét benépesítő bantu népekkel, találkozott.

A portugálok János pap országát, de főként aranyat keresve – a mai Amgoéa északi részén - a Manikongo (“király”) Nzinga Nkuwu államára találtak. A manikongó keresztény hitre tért, felvette az I. Afonso nevet és elfogadta a portugál irányítást.[vi]

1497 -98.-ban Vasco da Gama körülhajózza Afrikát eljut a Kelet Afrikai partra, (Kevésbé ismert, hogy előtte kb. hatvan évvel ott járt a kínai Cheng Ho admirális a „Sárkány kincses flottájával”)

A felfedezők bantu Afrika több területén is már kialakult királyságokat találtak.

A felfedezések nyomán az 1494. - évi tordesillasi szerződéssel létrejött a világ, (vagyis a gyarmatosítható világ) első felosztása a kor két vezető tengeri hatalma Spanyolország és Portugália között. A szerződés a Zöldfoki Szigetektől 370 tengeri mérföldre nyugatra vonta meg a spanyol és portugál érdekszféra határát. Más hatalom nem is jött tekintetbe. A határvonal nem volt egzakt, mert a meridionális helyzet-meghatározást először biztosító Harrison - kronométer „éles” kipróbálására csak 1761.-ben került sor. (Két hónapos tengeri út végén csak 1,25 másodpercet késett.)

Az első klasszikus, és tartós letelepedéssel járó gyarmatosítás a Jóreménység fokánál kezdődött, ahol holland telepesek kezdték mezőgazdasági tevékenységüket, és a san (helytelenül bushmannak) nevezett nép elűzését és khoy khoy (hottentotta) nép rabszolgasorsba döntését.

Meg kell jegyeznünk, hogy a felfedezéseknek és a gyarmatok kialakulásának mindkét tengeri hatalomnál a meggazdagodás utáni vágy volt a hajtóereje. Ez azonban különbözőképpen jelentkezett. A jó kereskedelmi érzékű portugálokat az aranyban és drágakövekben közvetlenül jelentkező gazdagság mellett a „fűszer szigetek” meghódítása vezérelte.[vii]

A spanyolokat elsősorban az arany, az ezüst és drágakövek által biztosítható közvetlen meggazdagodás lehetősége hajtotta. A gazdagság vonzása mellett volt azonban egy belső taszító erő is. Mint ismeretes Columbus először Granadának a reconquista végét jelentő ostrománál találkozott a spanyol királyi párral. A reconquista évszázadai alatt kialakult a (nagyrészt földnélküli) hadakozó nemesi réteg - a hidalgók. A harcok befejezése után a hidalgók feladatok (és jövedelmek) nélkül maradtak és a közbiztonságot veszélyeztették. Nem véletlen, hogy Ferdinánd és Izabella hozta létre Európa első központosított rendvédelmi erejét, a Santa Hermandadot. 

Az Újvilág felfedezése és meghódítása lehetőséget adott e hadfiaknak az állam érdekeivel kongruens felhasználására.

Természetesen nem feledkezhetünk meg a felfedezések és hódítások eszmei mozgató erejéről, Krisztus igéjének terjesztéséről sem.

Az Újvilág felfedezése után Afrika első sorban mint „munkaerőforrás” került az előtérbe.

A Nyugat - indiai szigetvilágban nagy kereslet jelentkezett a meleg éghajlaton is munkára képes, erős, a földművelés és az állattartás terén gyakorlott kétkezi munkásokra. Az Afrikából az Újvilágba hurcolt rabszolgák szolgáltatták ezt a munkaerőt.[viii]

 Az első fekete rabszolgákat 1502-ben Nicolas de Ovando, Hispaniola (Haiti) kormányzója hozatta az újvilágba.

Az atlanti rabszolga-kereskedelem a XVII. században lendült fel. 1619.-ben jelent meg Virginiában az első (hollandus) rabszolga-kereskedő.

1663.-ban II. Károly angol király rabszolga-kereskedelmi monopóliumot adott a Royal Adventurers Company részére, majd 1672.-ben a Royal African Company lett a monopólium birtokosa. 1698.-tól azonban - a minden brit alattvalóra kiterjedő szabadságjogok jegyében – a szigetország minden lakója jogot kapott a rabszolgákkal való kereskedelemre.

A portugálok a XVIII. század utolsó harmadában - elsősorban Angolából -kezdték szállítani a fekete rabszolgákat a brazíliai ültetvényekre.

A Bécsi Kongresszus 1815.-ben hozott határozatot a rabszolga-kereskedelem megszüntetésére, de Portugália, hogy „megoldhassa ültetvényeinek munkaerő problémáit” további haladékot kapott.

A XIX század utolsó évtizedeiig Nyugat-Afrikából az újvilágba szállított rabszolgák számát 10 millió és 11 millió fő közzé teszik. [ix]

Nem kisebb azonban a keleti part embervesztesége sem. Afrika keleti partjairól, majd a kontinens belső részeiből is jóval korábban indult és sokkal tovább tartott a rabszolga kereskedelem. Hosszú évszázadok során mintegy 11 millió afrikai került az arab világ rabszolgapiacaira. [x]

Eric Eustace Williams hívta fel a figyelmet a rabszolgaságnak és a rabszolga-kereskedelemnek a Nyugat Európa gazdasági fejlődésére és az ipari forradalomra gyakorolt szerepére.

Itt nem csak arra gondolhatunk, hogy az Észak amerikai és Nyugat indiai rabszolgatartó ültetvényekről származó gyapot jelentős ösztönzőt jelent az angol textilipar rohamos fejlődésének.

Fennmaradt pl. James Watt levele egy nyugat-indiai rabszolgatartó ültetvényeshez, amelyben örök hálájáról biztosítja kísérletei és az első működő gőzgép kísérleti és gyártási költségeinek fedezésében nyújtott segítségéért.

Nagy vagyonok és - ma már patinás, jó hírű vállalkozások - keletkezésében is jelentős szerepe volt a rabszolga-kereskedelemnek. Így pl. a Barclay fívérek, a Barclays Bank alapítói is rabszolga-kereskedők voltak. A rabszolga-kereskedelem tette lehetővé, hogy a Lloyds kis londoni kávéházból a világ egyik legjelentősebb pénzintézetévé és biztosító intézetévé válhasson.[xi]

Nyugat - Afrika aranya már a XIII. századtól nagy mennyiségben áramlott a mediterrán térségbe. Jelentős volt a gyémánt és elefántcsont iránti kereslet is.

A technika fejlődése lehetővé tette, hogy a nyugat-afrikai kiszáradt folyómedrekből nyert alluviális gyémántok után 1871.-től a mély bányaműveléssel a kimberlit gyémántok is feltárhatók lettek.  Nem csoda, hogy megnőtt a „civilizált világ” érdeklődése Afrika iránt.

A XIX. század folyamán a leggyorsabb növekedés a nyersgumi keresletében jelentkezett. [xii]

Otto von Bismarck német kancellár meghívására 1884. november 15,-én nyílt meg az „afrikai ügyeket” tárgyaló berlini konferencia és záró határozatát 1895. február 26.-án írták alá.

A konferencián 15 ország: Belgium, Dánia, az Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, Olaszország, Oroszország, Osztrák - Magyar Monarchia, Nagybritánia, Németország, Portugália, Spanyolország, Svédország - Norvégia, Törökország és Zanzibár képviselői vettek részt. A résztvevők közül hat ország nem volt közvetlenül érdekelt Afrika felosztásában, (az Egyesült Államok pedig csak Libéria státusának fenntartásában volt érdekelt.)  A gyarmatok megszerzésére nem törekvő államoknak is komoly érdekei fűződtek a konferencia által deklarált szabad kereskedelmi jogokhoz.

A berlini kongresszust közvetlenül megelőző és az azt követő éveket a szakirodalom „az Afrikáért való tülekedés - scramble for Africa” időszakának nevezi.

Nagybritánia célja - a gyarmatok Kairótól Fokvárosig terjedő fűzérének kialakítása majdnem sikerült. Egyiptom és Szudán már ellenőrzése alatt volt. Angol Kelet-Afrika (Uganda és Kenya), a Fokföld, Észak, - és Dél Rodézia (Zimbabve és Zambia), Becsuánaföld (Botswana)és a nyugati parton Nigéria és az Aranypart (Ghana) és Gambia angol gyarmat lett.

Franciaországnak jutott a mai Mauritániától Csádig Nyugat-Afrika legnagyobb része, Szenegál, Guinea, az Elefántcsont Part, Gabon és Kongó északnyugati része. Franciaország kelet felé, a Nilus és a Vörös Tenger irányában kívánt tovább terjeszkedni.

 Portugália jogot kapott Angola egészének és Mozambiknak a gyarmatosítására.

Olaszországé lett Szomália és Etiópia egy része.

A Német Birodalom gyarmata lett a mai Namíbia (Német Délnyugat Afrika) és Tanganyika (Német Kelet-Afrika). Német protektorátus lett Kamerun.

Spanyolországnak viszonylag kis terület jutott, Rio Muni, a mai Egyenlitői Guinea.

Az egyezmény az érdekszférák felosztásán felül a következő pontokat foglalta magában:

1. A kereskedelem szabadsága a Kongó Medencében.

2. A rabszolgakereskedelem megszüntetése.

3. A Kongó Medence semlegessége.

4. A Kongó folyó hajózása.

5. A Niger hajózása.

6. Az afrikai kontinens partjai további megszállásának  szabályai - az érdekszférák megjelölése mellett - kikötötték, hogy bármely Afrika partjainak megszállására, területet megszerezésére, vagy protektorátust létrehozására vonatkozó akciójáról értesíteni kell  az aláíró feleket.

A scramble után továbbra is fennmaradtak a gyarmatosító hatalmak közötti ellentétek és alkudozások. Ezek egyik legintenzívebb megnyilvánulása a kontinens kelet – nyugati tengelyének meghódítására irányuló francia és az észak déli tengely kialakítására törekvő angolok közötti 1898. évi. Fashoda incidens volt. Jean Baptiste Marchand 150 főnyi csapata Gabonból kiindulva elfoglalta a Nilus partján a szudáni Fashoda erődjét. Rövidesen szembe került Kitchener brit csapataival. Az incidens a franciák visszavonulásával ért véget.

Korábban 1890.-ben Németország – a gyakorlatilag a napóleoni háborúk óta Nagybritánia által uralt Helgoland szigetéért cserébe - lemondott Kelet - Afrika jelentős részéről.[xiii]

Nem illik a scramble általános képébe a a felszabadított rabszolgák letelepítésére szolgáló területek: Sierra Leone és Libéria és a gaboni Libreville esete.[xiv]

Az igazi „kakukktojás” a scramble folyamatában Kongó volt. Míg a Berlinben vonalzóval meghúzott, (nyelvi, kulturális és etnikai szempontokat figyelmen kívül hagyó) határokkal) létrejött gyarmatok többsége az európai nagy, - és középhatalmak birtokába került, Kongó (a mai Kongói Demokratikus Köztársaság, (korábban Zaire) a kontinens harmadik legnagyobb, de természeti kincsekben talán leggazdagabb országa) egyetlen ember, II. Lipót belga király személyes domíniuma lett. II. Lipót „ Kongói Szabadállama” keletkezéséről, történetéről és az ott végbemenő szörnyűségekről a legátfogóbb  forrást Adam Hochschield könyve szolgáltatja.[xv] [xvi]

A továbbiakban elsősorban a gyarmatosítás és a gyarmati kizsákmányolás szélsőségesen brutális esetére, II. Lipót király Kongói Szabadállamára koncentrálunk.

II. Lipótra igen nagy hatást gyakorolt Stanley 1874.-es expedíciója, amely az Indiai Óceántól a Kongó torkolatáig átszelte az afrikai kontinenst.[xvii]

A kongói gyarmatosítás tényleges előkészületei 1876,-ban kezdődtek. II. Lipót nemzetközi földrajzi konferenciát hív össze, amelyen javaslatot tett egy „jó szándékú nemzetközi bizottság” megalapítására, amelynek célja „a civilizáció előmozdítása kongó térségének népei között tudományos felfedezésekkel, törvényes kereskedelemmel és az arab rabszolga-kereskedők elleni háborúval.” …”Utat kell nyitni a civilizációnak földgolyónk egyetlen részén, ahová az még nem hatolt be. El kell oszlatni azt a sötétséget, ami a népek felett lebeg. Mondhatom, hogy ez a keresztes hadjárat méltó a haladás évszázadához.” Őfelsége kijelentette, hogy nincsenek önző céljai Afrikában: „Nem uraim, Belgium kicsi, de boldog és elégedett azzal, amije van.”

Londoni követének küldött levelében azonban őszintén megírja: „Nem szeretném elszalasztani azt az esélyt, hogy egy szeletet szerezzek magunknak abból a pompás afrikai tortából.”[xviii]

   Ezután megalakult a Nemzetközi Afrika Társaság, (Association Internationale Africaine ) amelynek II. Lipót lett az elnöke.

1978. januárjában a Marseillesi vasútállomáson II. Lipót megbízottai várták az Afrikából hazatérő Stanleyt és kérték, hogy azonnal csatlakozzék hozzájuk és utazzon Brüsszelbe. Stanley azonban azt szerette volna, ha Anglia tárná fel az általa feltárt területek kincseit. (Elsősorban az elefántcsontot és az egyre nagyobb jelentőségű gumit) Az angolok azonban (akkor még) nem akartak újabb afrikai gyarmatokat csatolni a birodalomhoz. Így Stanley felvette II. Lipóttal a kapcsolatot.

1878-ban II. Lipót létrehozott egy nemzetközi kereskedelmi, tudományos és humanitárius bizottságott: Felső Kongó Tanulmányozásának Bizottságát  (Comité d'Études du Haut Congo  - CEHC). A felfedezőút azonban csak ürügy volt. II. Lipót bizalmasan kifejtette, hogy: „Biztos vagyok abban, ha nyilvánosan azt a feladatot adom Stanleynek, hogy a nevemben Afrika valamely részén birtokokat szerezzen, akkor az angolok megállítanának.” …..  „Tehát úgy gondolom, hogy Stanleynek felfedezésekre adok megbízást, az senkit sem fog sérteni és bázisokat, parancsnoki posztokat fog nyújtani, amelyeket később birtokba vehetünk.”

Magánbeszélgetés során azonban Lipót azt mondta Stanleynek, hogy „ vásároljon annyi földet, amennyire csak képes és a Kongó torkolatától a Stanley vízesésig helyezze az ő szuverenitása alá, pillanatnyi késlekedés nélkül a helyi főnököket.”… “Ez a lehetőség szerinti legnagyobb új állam létrehozásának kérdése. Világosan érthető, hogy ebben a projektben nem merül fel annak a kérdése, hogy a legcsekélyebb politikai hatalmat is nyújtsunk a négereknek. Ez abszurdum lenne.”[xix]

Így 1878.-ban II. Lipót szerződést kötött Stanleyvel. Ennek eredményeként Stanley 1879. és 1884. között a Kongó középső folyásánál több állomást hozott létre és olyan megállapodásokat kötött a helyi főnökökkel, amelyekben elfogadták II. Lipót szuverenitását.

1882-ben a CEHC-t átszervezték. Az új szervezet az Association Internationale du Congo (AIC)  egyszemélyes részvénytársaság volt. Az egyetlen részvénytulajdonos természetesen II. Lipót volt. [xx]

A Berlini Konferencián az európai hatalmak elismerték II. Lipótnak a Kongó Medencére vonatkozó igényeit. 1885-ben Banana kikötővárosban (a Kongó folyam torkolatánál) a király ünnepélyesen bejelentette a Kongói Szabadállam megalakulását. A későbbiekben Boma lett a Szabadállam fővárosa a torkolattól 80 km. távolságban.

A „Kongói Szabadállam” - II. Lipót magántulajdona, - a gyarmati kizsákmányolás és a terror legszörnyűbb formáját képviselte. Ennek fő gazdasági motívuma (az ásványi kincsek és az elefántcsont mellett) az volt, hogy - mint említettük - világszerte megnőtt a gumi iránti kereslet. A kapás földművelésen alapuló létfenntartó gazdálkodást (subsistence farming) folytató falvak férfilakosságát gumigyűjtésre az erdőkbe hajtották. Ezek a földművesek nem voltak felkészülve az erdei életre, az élősdiek, ragadozók, betegségek és az éhség tizedelték őket. A vadász, - és gyűjtögető területeiket féltő erdei népek támadásai is veszélyeztették életüket. A férfiak távolléte következtében a falvakban maradt asszonyok és gyermekek is éheztek.[xxi]

II. Lipót kannibál törzsekből toborzott ( és szokásaikat gyakorló) martalócai törtek a védtelen falvakra, az asszonyokat és gyermekeket túszként kezelték. Ha a férfiak nem teljesítették a megszabott kvótát halállal, vagy csonkítással lakoltak. A gyermekeket és az asszonyokat sem kímélték Gyakran élő emberek, (felnőttek és gyermekek egyaránt) kezeit vágták le.

Általános, és gyakran használt fegyelmező eszköz volt a chicotte, a napon szárított vízilóbőrből font korbács. Ez maradandó sebeket okozott, húsz ütés eszméletvesztéssel járt, száz ütés pedig halálos volt.

II. Lipót közvetlen uralma idején őfelsége mohósága áldozatainak száma 5 – 7 millió főre (egyesek szerint 10 - 15 millió főre) tehető. Másfél évtized telt el, amíg a világ tudomást szerezhetett ezekről a borzalmakról.

Az első híradás szépirodalmi mű volt: Joseph Conrad könyve: „The Heart of the Darkness” volt.[xxii] Conrad a kongó folyón hajózva jutott szörnyű tapasztalataihoz. A szállásának kerítését levágott fejekkel „díszítő” Kurtz alakjában a kíméletlen, kegyetlen gyarmati tisztviselő alakját mutatja be. A patologikus kegyetlenséggel és - ennek ellentmondóan - a magas kultúra iránti affinitással jellemzett  Kurtz  német apa és angol anya fia volt. „Egész Európa közreműködött Kurtz létrejöttében”. 

Sajátos módon Conrad írásában azonban egyszer sem fordul elő Belgiumra való utalás, vagy a „Kongó” szó. Conrad a későbbiekben sem vállalt vezető szerepet a Congo Reform Associationban, noha annak célkitűzéseivel - magánemberként - maximálisan egyetértett.

Kurtz alakjára Conradnak számos modell kínálkozhatott. Hochschield szerint a legvalószínűbb modell Leon Rom, II. Lipót „szabadállama” fegyveres erőinek (Force Publique) parancsnoka volt. Ő azonban Kurtzal ellentétben primitív, műveletlen ember volt és egyáltalán nem jellemezte a magas kultúra iránti fogékonyság. Rom főhadiszállása kerítésének minden karóján levágott fejek voltak és kertjében is levágott fejek rohadtak.

A sajtóban először valószínűleg Edmund Dene Morel (1873-1924) angol ujságíró és politikus (később a Párizs - környéki békék elkötelezett ellenzője) hívta fel a „szabadállamban” végbemenő szörnyűségekre világ figyelmét a The Speaker Journalban hasábjain 1900.-ban megjelent „The Congo Scandal” c. cikksorozatában.[xxiii]

Az első szemtanú, aki személyes tapasztalatait közölte a sajtóban William M. Morrison presbiteriánus lelkész volt. Ő hat és fél évig vezetett missziót Kongó belsejében (Lueboban a Lulua folyó partján). Írásában nem csak a szörnyűségeket ismerteti, hanem II. Lipótnak a világ közvéleményét megtévesztő manipulációit is leleplezi. Cikke 1903.-ban jelent meg.[xxiv]

1904.-ben - a XX. század angol történelmének egyik legellentmondásosabb alakja, a korábban a helyszínen konzuli szolgálatot betöltő Sir Roger Casement leplezte le a „szabadállam” szörnyűségeit.[xxv]

A vádak hatására 1904.-ben II. Lipót nemzetközi „vizsgálatokat” indított. Morrison arról is beszámol, hogy a vizsgálatokban résztvevő két protestáns lelkészt II. Lipót még Kongóba indulásuk előtt a Belga Becsületrenddel tüntette ki.

Az elterelő hadműveletek látszólagos sikeréről tanúskodik, hogy a világhálón eredeti (1917.-évi) szövegével ma is megjelenő New Advent Katolikus Enciklopédia [xxvi] Congo - Congo Independent State and Congo Missions című fejezetében rosszallóan említi, hogy „Néhány évvel korábban a Szabadállam nagyon kemény kritika tárgy volt különösen az E. D. Morel úr által irányított Congo Reform Association részéről. Mi nem gyanakszunk szándékainak megítélése terén, azonban ez a kriticizmus csak a négy Kongó (A Kongói Szabadállam, Francia Kongó, Angola északi része és Német Kelet-Afrikának a Kongó Medencébe eső két tartománya) egyikére vonatkozik, amelyik egy magát megvédeni képtelen néptől függ. Ez fájdalmas meglepetést kelt Belgiumban.”

Ez a feltétlen apológia, - mint az alábbiakban olvasható - természetesen nem volt a katolikus egyház egészére jellemző.

E.D. Morel szándékainak megítéléséhez pedig tényleg nem férhetett gyanú. Életútjának, elveinek és személye integritásának ismeretében biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen alantas intenció távol állt tőle. Még kevésbé hihetjük, hogy a brit gyarmatokon bekövetkezett visszaélésekről kívánta volna elterelni a figyelmet.

Conrad után, (immár a helyszín pontos megnevezésével) más világhírű írók is felemelték szavukat a Kongói Szabadállamban uralkodó borzalmak ellen. A szerzők neve alkalmasint meglepetéssel szolgál.

Morel 1904-ben New Yorkban felkereste Mark Twaint.  Mark Twain a következő évben kívánta publikálni döbbenetesen gyilkos humorú művét a Kongói Szabadállamról:  „King Leopold's Soliloquy: A Defense of His Congo Rule”. - “Lipót Király monológja kongói uralmának védelémében.” Mark Twain eredetileg a tekintélyes North American Review hasábjain kívánta megjelentetni írását. A munka megjelenésének azonban jelentős akadályai voltak. Mark Twainnek ugyanis de kizárólagos szerződése volt a Harper & Brothers kiadóval. A Harper & Brothers nem engedélyezte a publikációt. Ugyanez történt egy hónappal korábban az Egyesült Államoknak a Fülöp Szigetekért vívott háborúját ostorozó „The War Prayer” - „Háborús ima” című munkájával is[xxvii]. Végül mégis elnyerte a kiadó beleegyezését ahhoz, hogy a American Congo Reform Association pamlet formájában publikálhassa ezt a munkáját. A mű később Bostonban a  P. R. Warren Co. gondozásában 1905.-ben jelent meg. Ez az írás azonban, akárcsak a War Prayer kimaradt a legtöbb életrajzi és irodalomtörténeti kiadványból. Az Interneten BoondocksNet Edition, 2001. teljes terjedelemben közölte.

Mark Twain gyilkos szatírájában II. Lipót arról panaszkodik, hogy minden addigi ködösítési kísérletét, meghiúsította egy váratlan ellenfél. George Eastman ugyanis 1880.-ban feltalálta a száraz fotólemezt, majd 1888.-ban a tekercsfilmet is. A kodak kamerák használata egyszerű volt és forradalmasították a fotográfiát. A korábbi írásos beszámolók mellett immár cáfolhatatlan fényképek tanúsították a „Kongói Szabadállam” rémségeit.

Mark Twain hivatkozott művében a következő szavakat adja II. Lipót szájába:  „A kodak bosszantó kellemetlenség számunkra. Valójában a leghatalmasabb ellenfél, amellyel szembe kerültünk. A korábbi években nem volt problémánk a sajtóval, hogy ’feltárhassuk’ azt, hogy a csonkításokról szóló mesék rágalmak, hazugságok, túlbuzgó amerikai misszionáriusok és elkeseredett kalmárok által kitalált történetek…a sajtó segítségével elértük, hogy a keresztény nemzetek sértődötten és hitetlenkedve fogadják ezeket a meséket és kemény dolgokat gondoljanak terjesztőikről. … „

„Igen, minden harmonikusan és kellemesen ment azokban a jó időkben, és engem egy elnyomott és elhagyatott nép jótevőjének tekintettek. És egyszer csak teljesen hirtelenül jött az összeomlás. Ez a megtéveszthetetlen kodak, és minden harmónia a pokolba került. Hosszú tapasztalataim során az egyetlen tanú, akit nem tudtam megvesztegetni… Tízezernyi újság és szónoklat kedvezően szólt rólam, állandóan szelíden és meggyőzően tagadva a csonkításokat. Aztán ez a pici, jelentéktelen kodak, - amelyet egy gyermek is a zsebében hordozhat - jön, és anélkül, hogy egy szót is szólna elnémítja azokat.”  [xxviii]

Talán még nagyobb meglepetéssel szolgál a magyar olvasónak, hogy Sir Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes alakjának megteremtője Morellel való találkozásának hatására viszonylag nagy terjedelmű munkában, dokumentációs alapossággal leplezte le a II. Lipót „szabadállamában” elkövetett rémtetteket. A könyvet állítólag mindössze nyolc nap alatt írta meg. Ezután érintkezésbe lépett a lapok szerkesztőivel. Megkereste Theodore Rooseveltet, három hónapos előadókörutat szentelt a témának.

Conan Doyle már fényképekkel támasztja alá elemzését. (A korabeli fényképek is megtekinthetők a boondocksnet.com honlapján.)

Rávilágít azonban arra is, hogy a csonkítások gyakran nem csak a megtorlást szolgálták, hanem a rendszer működéséből, szabályaiból következtek. II. Lipót „rendfenntartóinak”, szigorúan el kellett számolniuk a töltényekkel. Minden felhasznált töltényért egy jobb kezet kellett beszolgáltatniuk. Ha erdei vadakra lövöldöztek, vagy nem találták el a kiszemelt áldozatot, akkor élő emberek kezét vágták le. 

Conan Doyle két európai, - egy brit és egy osztrák állampolgár - kivégzéséről is beszámol. Ők gumit akartak vásárolni a Kongói Szabadállam területén. Hiába hivatkoztak a berlini egyezménynek a kereskedelem szabadságára vonatkozó passzusaira. II. Lipót „szabadállamában” nem tűrték a külföldi konkurenciát. Azzal a hamis váddal, hogy fegyvereket adtak el a bennszülötteknek rövidített eljárás után kivégezték őket.

Conan Doyle könyve leleplezi a király által összehívott bizottság szerecsenmosdatását is.

Ez a könyv csak nagyon kevés külföldi irodalomtörténeti munkában nyert említést. Az eredetileg orvosnak tanult (Doktor Watsont saját alteregójának tekintő) szerző életútja egyébként is rendkívül változatos. Brit hazafiként önként jelentkezett a búr háborúba. Amikor fia az I. világháborúban elesett, a spiritizmus meggyőződéses apostola lett. [xxix]

Conan Doyle könyvében több kiemelkedő katolikus személyiséget is megemlít, akik E. D. Morelével egybecsengő véleményüknek adtak hangot. Megkülönböztetett tisztelettel ír Vermeersch (neve után valószínűleg belga) jezsuita atyáról, és Signor Santiniről, Róma katolikus és royalista képviselőjéről. (Signor Santini tevékeny részt vállalt a Congo Reform Movementben.)

A Kongó Szabadállam politikájának lényegét a legjobban Belgium Miniszterelnöke M. le Comte de Smet de Naeyer fejezte ki 1903.-ban, amikor a „bennszülöttekről” beszélt: „Ők semmire sem jogosultak, amit kapnak az csak ajándék.”

Míg 1885.-ben a Szabadállam megalakulásának fő indoka „a bennszülöttek erkölcsi és anyagi állapotának megjavítása” volt, 1903.-ra a „bennszülött már semmire sem jogosult.[xxx]

A világ közvéleménye azonban még ma sem tért napirendre a Szabadállam szörnyűségei felett.  Ezt bizonyítja az is, hogy a BBC 2004 február 24.én a Storyville sorozat keretében mutatta be Peter Bate 2003.-ban készült filmjét: „White King, Red Rubber, Black Dead” - Fehér király, vörös gumi, fekete halál.[xxxi]

Nick Fraser a sorozat szerkesztője úgy nyilatkozott, hogy: „II. Lipót belga király története Közép - Afrika brutális gyarmatosítása, egy hatalmas gumigyűjtő munkatáborrá alakítása, amelyben milliók haltak meg.

Itt meg kell említenünk, hogy Kongó csak egyik, de nem egyetlen színhelye volt az Afrika népe ellen elkövetett bűnöknek. Német Délnyugat – Afrikában, (a mai Namíbiában) pl. szabályos irtóháború folyt a herero nép ellen.

De nem kell messzebb mennünk a Kongó folyó másik partján, Francia Kongó Brazza[xxxii] visszarendelése után a „szabadállamhoz” hasonló szörnyűségek színhelye lett.

Írásomat azzal kezdtem, hogy a Szaharától délre eső Afrika a világ szerencsétlen része. Ez napjainkban is így van. Szerencsétlenségét ma is gazdagsága, természeti kincseinek bősége és a „fejlett világ” mohósága okozza.

Nemrég a kongóiakhoz hasonló képeket, - borzalmasan megcsonkított emberek képeit - láthattunk a RUF Sierra Leonei rémtetteiről. A RUF (Revolutionary United Front) a gyémánt lelőhelyek birtoklásáért folytatta terrorját, - és gyémántokkal fizetett a készséges fegyverkufároknak.

Kongóban, nos Kongóban most sincs béke. Az ország keleti részében folyó etnikai viszályok és az államok közötti, a vitatott területekért jelentkező konfliktusok szintén a „természeti erőforrás konfliktusok” (Natural resource conflicts) kategóriájába sorolhatók. Hajdan a gumi iránti kereslet ugrásszerű növekedése volt az események mozgatórúgója. Most is a technikai haladás áldozata ez a sokat szenvedett ország. Az ország keleti részében, - a hagyományos ipari nyersanyagok és az uránérc mellett - jelenleg a mikroelektronika fontos nyersanyaga, a mikrochipek és a mobil telefonok gyártásához nélkülözhetetlen coltan (columbit tantalin - tantál) lelőhelyeiért való rivalizálás az egyik forrása a viszályoknak.[xxxiii]

Afrika háborúi, (és polgárháborúi) - a hadviselő felek által gyakran hangoztatott magasztos elvekkel, etnikai, vagy világnézeti elkötelezettségükkel szemben - a természeti erőforrások birtokolásáért, az egymással rivalizáló korrupt vezetők meggazdagodásáért folytak és folynak. A háttérben pedig megtalálhatók a multinacionális óriások. Ezek a vállalatok többnyire megvesztegetésekkel jutnak koncessziókhoz. A konfliktusok mögött gyakran a konkurens világcégek közötti vetélkedés áll. Gyakoribb azonban az a kérdés, hogy ki zsebelje be a vesztegetési pénzeket, és ki sikkaszthassa el az állami jövedelmeket. A „multiknak” pedig teljesen mindegy, hogy kihez jutnak a megvesztegetések, csak az a fontos, hogy a feltételek előnyösek legyenek és teljesítsék zavartalanul működhessenek. [xxxiv]

Mindehhez az is hozzájárul, hogy  a térség országaira, - talán Dél - Afrika néhány kis államának, (Lesothonak, Szvázidöldnek és Botswánának) kivételével - mindenütt jelentős az etnikai diverzitás. Ez nem csak a „A Berlini Kongresszus, a Helgoland szerződés, majd a világháborúk nyomán vonalzóval meghúzott határvonalak miatt van így. Afrika etnikumai - többnyire - nem összefüggő területen élnek. Így pl. húszmilliós muszlim fula (fulani, v. fulbe) népesség Mauritániától Kamerunig a nyugati part minden országában megtalálható, de sehol sem alkot többséget.

A nemzetiségi és kulturális, (vallási) különbségek által indukált atrocitások nem par excellence  afrikai jelenségek. Elég a Szovjetunió és a volt Jugoszlávia felbomlása utáni eseményekre utalni. Pedig mindaz Európában történt.

A Szaharától délre eső Afrikában - talán a Dél - afrikai Köztársaság kivételével ritka jelenség az igazi parlamentáris demokrácia. A választásokat, - ha egyáltalán vannak - manipulálják. Még a tisztességtelenül nem manipulált választásokon is óhatatlanul a többségi népcsoport jelöltje a győztes. Így jutott hatalomra pl. Zimbabwe véres kezű diktátora, Robert Mugabe is. (Ma már ő is manipulálja a választásokat.) Sok esetben a hadsereg vezetői közül kerülnek ki az „erős emberek”.

A diktátorok legfőbb gondja ellenfeleik fizikai megsemmisítése és, - mindenekelőtt - személyes meggazdagodások. A Szaharától délre eső Afrika szegény országainak urai ugyancsak gazdag emberek. Gazdagságuk forrása a multinacionális nyersanyag kitermelő vállatoktól befolyó állami jövedelmek és a nemzetközi segélyek elsikkasztása.

Mindezen vezetők legjellemzőbb példája volt Mobutu Zairei diktátor, aki egy új kifejezéssel gazdagította a világsajtót: „kleptokrácia”. [xxxv]

Afrika sorsát csak az igazi demokrácia javíthatja meg. Az pedig messze van.

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!