Szilágyi Ágnes Judit:
A salazari birodalmi eszme és a portugál-brazil közeledés 1940-41.

A portugál-brazil viszony az egykori amerikai gyarmat függetlenné válását követően jó száz évig hűvösnek volt mondható. Arra kellett ez az évszázad, hogy a kölcsönös sértettség és gyanakvás feloldódjon. A folyamatot kedvezően befolyásolta, hogy a két ország egy-egy döntő történeti pillanatban hasonló, így kölcsönösen szimpatikus pályára sodródott (gondolok itt a köztársasági keret vagy az autoritáriánus állam létrejöttére). E mellett szükség volt a vezető politikusok pragmatizmusára abban, hogy a felek jól felfogott érdekei hatékonyan irányítsák a közeledés, majd a kifejezetten baráti viszony kialakulását. E folyamat első, kézzel fogható eredménye 1931-ben egy kulturális megállapodás volt a lisszaboni és a Rio de Janeiro-i tudományos akadémia között. Majd az első államközi szerződés, gazdasági jellegű, az 1933. augusztus 26-án Rio de Janeiróban kötött kereskedelmi egyezmény volt. (Cervo és  Magalhães 2000: 214-215).

Előadásom témájául a portugál-brazil viszony alakulásának egy néhány évvel későbbi epizódját választottam, melynek, bár nem vezetett hivatalos megállapodáshoz, tágabb külpolitikai vonatkozásainál fogva, nemcsak bilaterális, hanem világpolitikai távlatai is voltak. A választást indokolja továbbá a portugál-brazil gyarmati múlton túllépve, az a tény is, hogy a salazari birodalmi eszme döntő befolyással volt az 1940-41-es portugál külpolitikai aktivitásra, így témánk szorosan kapcsolódik a konferenciaprogram központi kérdésköréhez (vagyis a "Birodalmak és gyarmatok" téma megjelöléshez).

Ismert történeti tény, hogy Salazar külpolitikájának fókuszába a spanyol polgárháború lezárulása után az a törekvés került, hogy a II. világháború összetett nemzetközi viszonyai között sikerüljön fenntartani Portugália semlegességét, és európai valamint megmaradt gyarmati területei felett sértetlen szuverenitását. (Gaspar 2001: 180) Ismeretes ugyanakkor az is, hogy ennek érdekében illetve az Ibériai-félszigeten fennálló rend konzerválását biztosítandó más, elsősorban "latin" országok hasonló, autoriter rendszert kiépítő vezetőinek szövetségét kereste. Így fűzte szorosra kapcsolatát a francia Pétain marsallal (Janeiro 2004) vagy Franco tábornokkal (Oliveira 1989). 1940-ben még az amerikai államok is kívül álltak a háborús konfliktuson. Brazíliában Vargas elnök tengelyhatalmi szimpátiát rejtő semlegességi politikát követett, melynek ideológiai és gazdasági motivációi is voltak, s melyet csak 1942-ben adott fel, az Egyesült Államok részéről érkező politikai nyomás és gazdasági előnyök hatására. (Szilágyi 2004: 21-22) Ezért tűnhetett kézenfekvőnek Salazar számára 1940-41-ben, hogy támogatóinak körét Brazíliával is kibővítse.

Salazar azzal egyidőben, hogy szövetségeseket igyekezett szerezni politikájához, a semlegességből adódó gyakorlati előnyöket megpróbálta rögtön fel is használni a diplomáciában. 1940. július 18-án, Párizs eleste után jó egy hónappal, levelet küldött Rio de Janeiro-i követének, melyben világossá tette a portugál külpolitika céljait. Ebben közölte, hogy külföldön, főként az USA-ban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Portugália semlegessége mind Európának, mind Amerikának előnyös, hiszen a lisszaboni kikötő az egyetlen közvetítő a két kontinens között. Az így kialakult kedvező morális és diplomáciai légkört kell kiaknázni a portugál érdekek érvényesítésére. (Caetano 2000: 230) A levelet egyébként Marcello Caetano, Salazar közvetlen munkatársa, majd utóda idézi visszaemlékezéseiben. (Az ő memoárja fontos, publikált forrásként használható a téma feldolgozásakor, hiszen Caetano személyesen vett részt a portugál-brazil tárgyalásokban 1940-41-ben.) Az általa közölt további diplomáciai levelek tanúsága szerint Brazília hajlandónak mutatkozott arra, hogy a portugál törekvéseket támogassa.

A semlegességnek azonban nemcsak praktikus (pl. geostratégiai és gazdasági), hanem morális hozadékával is számolt tehát a portugál Új Állam vezetése. 1940-ben, mikor a nagy kettős évforduló, az államalapítás 800. és a Spanyolországtól visszanyert függetlenség 300. évfordulójának megünneplésére került sor Portugáliában, a rendezvény sorozat demonstratív propagandisztikus jellege is egyértelműen megmutatkozott. Jelezni a világnak: "Míg mások nem voltak kellően ügyesek és óvatosak ahhoz, hogy távol tartsák magukat a háborútól Portugália diadalmasan lépett a világ elé a Portugál Világ kiállításával, mely méltó volt egy olyan országhoz amely nemes és régi dicsőségének fényét kívánta visszahozni." (Janeiro 2004: 123) Brazília természetesen meghívást kapott az ünnepségekre, de nem egyszerűen vendégként, hanem Salazar megfogalmazása szerint családtagként, aki a rendező országgal együtt fogadja a világ elismerését. A rendezvények, így az említett kiállítás is, alapvetően a portugál nemzeti történelem és kultúra értékeit mutatta be, és az egyetlen külföldi hatalom, amely itt önálló pavilonnal képviseltethette magát: Brazília volt. A magas rangú brazil küldöttséget, mely az ünnepségsorozat egész ideje alatt, mintegy fél éven keresztül Portugáliában maradt, Francisco José Pinto tábornok, a vargasi katonai kabinet főnöke vezette. Megbízatása pedig, Marcello Caetano szerint, korántsem korlátozódott csupán a reprezentációs feladatokra, hiszen a színfalak mögött folyamatos tárgyalások folytak a semlegesség kérdéséről (Caetano 2000: 233), egyébként különösebb látványos eredmény nélkül.

Az elkövetkező hónapok a háború alakulásában a tengelyhatalmak előretörését hozták Európában, német repülők bombázták Angliát és 1941 márciusában Észak-Afrikában is nagy német támadás indult az angolok ellen. Salazar és a régi szövetséges, Anglia tárgyalásaiban egyre határozottabban vetődött fel annak a lehetősége, hogy a német előrenyomulás veszélyezteti az Ibériai-félszigetet is. Ezen a ponton azonban Portugália két korábban jól összeegyeztethető, sőt együttesen kamatoztatható adottsága, vagyis kedvező geostratégiai helyzete és ragaszkodása a semlegességhez, ellentétbe került egymással. Mégpedig főként az Azori-szigetek helyzete kapcsán. Az angol hadvezetés, és mint később látni fogjuk az amerikaiak is, mindenképpen el akarták kerülni, hogy az Európával való kapcsolattartás szempontjából kulcsfontosságú szigeteket a németek szerezzék meg. Salazar számított is az angol segítségére a terület megvédésében, ahová szükség esetén akár a portugál kormány is elmenekülhetett volna, de a segítséget csak egy tényleges német támadás esetén kívánta igénybe venni, míg  szövetségesei inkább megelőző lépéseket sürgettek.

Az angol nyomás azonban nem váltott ki olyan határozott ellenállást Portugáliában, mint az amerikai elnök állásfoglalása. Roosevelt ugyanis 1941. május 27-i rádióbeszédében kijelentette: az USA-nak meg kell előznie, hogy az Azori-szigetek területe ellenséges erők kezére kerüljön. Salazar számára a nyilatkozat a portugál fennhatóság megkérdőjelezését jelentette, s azt eredményezte, hogy kormánya azonnal tiltakozott Washingtonnál. Különös hangsúlyt adott az esetnek Izland megszállása, szintén  preventív okokból - az angolok 1940 májusában, az amerikaiak 1941 júniusában szállták meg a korábban független szigetországot, és fontos katonai bázist létesítettek ott. (Egyébként a portugálok hasonló érzékenységgel reagáltak néhány hónappal később Timor ügyében is, ami végül 1942-45-ig japán kézre is került.) Roosevelt július 8-án hosszú, személyes hangú levélben próbálta megnyugtatni Dr. Salazart: az Egyesült Államok kormánya abból indul ki, hogy a sértetlen portugál fennhatóság és szuverenitás az anyaországban, az Azori-szigeteken és a többi portugál gyarmaton tökéletes biztonsági garanciát jelent a nyugati félteke számára. (Caetano 2000: 235) Ezzel a kijelentésével az amerikai elnök a salazari birodalmi eszmékkel összhangban fogalmazott. Hiszen a portugál külpolitika tengelyében a gyarmatbirodalom területi integritásához való feltétlen ragaszkodás állt, ahogy Salazar már 1938-ban nyilatkozott erről egy interjúban: "Melyik az az ország, mely a miénknél nagyobb gyarmatosító tapasztalattal büszkélkedhet? [...] A mi szuverenitásunkat nem lehet vitatni  Genfben, de Párizsban, Londonban, Rómában és Berlinben sem. Ez a fenségjog a mi életünk, és az életünkről csak mi magunk rendelkezhetünk. ... Hisz tengerentúli területeinket nem valamely más nemzettől vettük el. Mi magunk voltunk akik felfedeztük őket, mindig is a mieink voltak." (Ferro 2003: 182)

Roosevelt elnök megnyugtató szavait azzal egészítette ki, hogy segítséget ajánlott az Azori-szigetek megvédéséhez, sőt hivatkozva a hagyományos portugál-brazil jó viszonyra, azt is kilátásba helyezte, hogy felkéri a brazil kormányt, vegyen részt az akcióban, nagy szívességet téve ezzel az Egyesült Államoknak. "Meg vagyok győződve róla - írja az amerikai elnök, - hogy Brazília és az USA hatékonyan és a legnagyobb örömmel működne közre abban, hogy az Azori-szigetek megvédésében támogassuk a portugál kormányt és népet." (Caetano 2000: 236) Bárhogyan is igyekezett az amerikai elnök megnyugtatni Salazart, levelének szövege világosan mutatta a portugálokéval éppen ellentétes érdekeket. Roosevelt a fegyveres segítségnyújtásba igyekezett bevonni a brazilokat a maga oldalán, míg Salazar éppen arra törekedett, hogy semlegesként távol tartsa a konfliktustól a testvérivé szelídült Brazíliát! Portugália dilemmája tehát abból adódott, hogy éppen geostratégiailag fontos helyzete nehezítette meg, hogy a semlegességhez tartsa magát. Brazília pedig, mely Salazar latin tömbjének egyik legfontosabb tagja lett volna, nem kívánta elkötelezni magát, sőt idővel semlegességét feladva USA szövetségben hadviselő féllé vált.

Salazart nem nyugtatta tehát meg Roosevelt levele. Udvarias, de határozott válaszában kifejtette: nem tart közvetlen német fenyegetéstől, egyébként pedig angol segítséggel kívánja megszervezni a védelmet, szem előtt tartava portugál szuverenitás és semlegesség szempontjait. (Caetano 2000: 237) A levélváltáson túl, az eset kapcsán szükségesnek látta, hogy Lisszabon egyrészt demonstrálja a portugál felségjogokat az Azori-szigeteken, másrészt Brazíliát igyekezzen mindenképpen a semleges álláspont megtartására késztetni. Ennek érdekében néhány hét múlva két delegáció is elindult Portugáliából.

1941. július 23-án Carmona elnök az Azori-szigetekre utazott. 20 napos látogatása során felkereste az összes szigetet, ahol a lakosság lelkesedése közepette kijelentette: "Ez itt Portugália!" [Aqui é Portugal!] és hangoztatta, katonai erővel lépnek fel bárki fenyegetné is a portugál szuverenitást. (Caetano 2000: 236)

A másik delegáció Brazíliába utazott. Erre az adott alkalmat, hogy a portugálok udvariassági látogatással kívánták megköszönni a brazilok részvételét az előző évben rendezett nagy ünnepségsorozaton. A küldöttséget rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri rangban Júlio Dantas, az Estado Novo prominense, Portugáliában és Brazíliában egyaránt ismert író vezette, és tagja volt Marcello Caetano is, akit Salazar személyes hangú levélben kért fel az utazásra, a következőképpen indokolva döntését: "... szeretnék [küldeni]  fiatal embert is, abból a generációból amit magunk formálunk..." (Caetano 2000: 238)

A küldöttség a 9 napos brazíliai tartózkodás alatt Rióban, Petrópolisban, Recifében járt. Marcello Caetano szerint egymást érték a fogadások, a nyilvános előadások, melyek jó alkalmat kínáltak arra, hogy a portugálok a vezető brazil személyiségeknek informálisan megvilágíthassák a portugál álláspont lényegét, vagyis Salazar elképzelését egy ibér-amerikai béketengelyről. A felszólalások nyilvános megerősítését jelentették a szívélyes viszonynak, melynek alapja a két ország közös múltja illetve a semlegesség erkölcsi ereje. Azonban a színfalak mögött nagyon is gyakorlati célokról folytak a megbeszélések. Az egyik problémakör alapvetően a kétoldalú kapcsolatokat érintette. A vendégek különleges, a többi emigránsénál kedvezőbb elbánást szerettek volna kieszközölni a Brazíliában élő portugáloknak. Felvetődött, hogy az estrangeiro vagyis a külföldi és a nacional azaz a nemzeti jogállás mellett vezessék be a portugál bevándorlókra vonatkozó quase-nacional kategóriát is. Hiszen - hangoztatták a portugálok - ők nem érzik magukat külföldinek Brazíliában, ahogy a brazilok sem Portugáliába. Azt sürgették, hogy ezt a tényleges helyzetet a törvény is ismerje el és szabályozza  megfelelően. (Caetano 2000: 256) 

A másik konkrét ügy, melyben a portugálok megpróbálták kiaknázni a Brazíliával kialakult szívélyes viszonyt, szorosabban kötődött a világpolitikához. A portugálok biztosítani akarták Brazília támogatását egy a területi integritásukat fenyegető USA akció esetén. Ebben a kérdésben a legfontosabb partner Osvaldo Aranha brazil külügyminiszter volt, aki lényegében megértőnek mutatkozott a portugál külpolitika sarokpontjait illetően, a spanyolokkal való szoros viszonytól eltekintve. Minden esetre egyetértett azzal a portugál állásponttal, mely az Azori- és a Zöldfoki-szigeteket Portugália és Brazília közötti quasi földrajzi határnak, biztonságukat pedig mindkét ország érdekének tekinti. Valamint leszögezte, hogy hazája is érdekelt a tengerentúli portugál birodalmi status quo fenntartásában. (Caetano 2000: 263) Azonban bármily megértő is volt a brazil külügyminiszter, szavai nyomán hivatalos megállapodásra nem került sor.

Salazart az sem tántorította el a semleges ibér-amerikai blokkról szőtt ábrándjaitól, hogy ezzel voltaképpen a tengely malmára hajtotta a vizet. Erről árulkodik az az 1941. végén játszódó epizód is, mely a portugál diplomácia utolsó kísérlete volt arra, hogy a brazilokat meggyőzzék a háborútól való távolmaradásról. 1941-ben a németek és az olaszok is azt szorgalmazták, hogy a latin-amerikai országok maradjanak semlegesek. Ennek érdekében a spanyolok és portugálok segítségét kérték. Mikor Salazar tudomást szerzett erről, maga javasolta, hogy úgy osszák meg a feladatot, hogy ő majd Brazíliával foglalkozik, míg a spanyolok a többi latin-amerikai országgal. Csupán attól tartott, hogy az Újvilágban esetleg régi gyarmati reflexnek és nem független államok közötti diplomáciai manővernek értékelik majd az ügyet. Minden esetre a meggyőzési kísérletre semleges területen került sor, a Vichyben akkreditált portugál (Caeiro da Mata) és brazil követ (Luís Martins de Souza Dantas) tárgyalásán, 1941 decemberében. A portugálok a jól ismert érvet hozták fel a semlegesség mellett: ne kompromittálódjunk a fegyveres konfliktusban, hogy ha eljön az ideje, megfelelő erkölcsi tőkével tölthessük be a békebíró szerepét! Bár a brazil követ látszólag egyetértett ezzel, a dolognak további folytatása nem lett. (Seitenfus 1985: 371) Sőt a semleges latin blokkhoz fűzött salazari remények 1942 augusztusában a brazil hadbalépéssel végleg szertefoszlottak, a portugál külpolitika súlypontja pedig a félszigetre helyeződött át.     

 Nem lehet nem észre venni, hogy a felvázolt 1940-41-es portugál-brazil közeledés egyes állomásaiban, ideológiai és politikai hátterében ott vibrál az egész gyarmati múlt. Míg a viszony javulásának első szakaszában az 1930-as évek elején, a gazdasági kérdésekben inkább a brazil fél a kezdeményező. Vargas személyisége, pragmatizmusa vagy talán a portugálok iránti őszinte szimpátiája adja a kezdő lendületet. Addig a háborús években egyértelműen Salazar válik aktívabbá, és a látványos, nagy közeledést voltaképpen az ő "vesszőparipái" inspirálják. Brazília ekkor már inkább kivár, nem sokat ígér, de végül az ő döntése az, mely leszűkíti a portugálok mozgásterét.

hivatkozott irodalom

Caetano, Marcello (2000): Minhas memórias de Salazar. 4. kiadás, Lisszabon: Verbo.

Cervo, Amado Luiz és Magalhães, José Calvet de (2000): Depois das Caravelas. As relaões entre Portugál e o Brasil 1808-2000. Lisszabon: Instituto Camões.

Ferro, António (2003): Entrevistas de António Ferro a Salazar. 2. kiadás, Lisszabon: Parceria A. M. Pereira.  

Gaspar, José Martinho (2001):  Os Discursos e o Discurso de Salazar. Lisszabon: Prefácio.

Janeiro, Helena Pinto (2004): Salazar és Pétain. Portugál-francia kapcsolatok a második világháború alatt (1940-1944). Ford.: Székely Ervin. Budapest: Osiris.

Oliveira, César (1989): Oliveira Salazar e a política externa portuguesa: 1932/1968. in Salazar e o salazarismo. Lisszabon: Publicaçőes Dom Quixote. 71-99. o.

Seitenfus, Ricardo Antônio Silva (1985): O Brasil de Getúlio Vargas e a formação dos blocos: 1930-1942. O processo de envolvimento brasileiro na II Guerra Mundial. São Paulo: Companhia Editora Nacional.

Szilágyi Ágnes Judit (2004): Távolodás Európától. Nemzetépítés és kultúrpolitika Brazíliában az Estado Novo idején (1937-1945). Budapest: ÁGER BT.

Európai Expanzió Önálló Program
1088 Budapest, Múzeum krt. 4. C. ép. • Telefon: 4116559 • Fax: 4116559
Minden jog fenntartva!